Vannak dolgok, amiken az ember nehezebben lendül túl. Vannak kérdések, amelyeket ha feltesznek, bogarat ültetnek a fülünkbe. Természetesen válaszok is vannak,amelyeket hallani megdöbbentő és elgondolkodtató egyszerre. Vannak szilánkok is. Szilánkok, amelyeket kifelé törünk, amikor kényelmetlen kérdésre kell felelnünk. Szilánkok, amiket magunknak küldünk, amikor kényelmetlen válaszokat kapunk. De mind közül azok a legfájdalmasabb szilánkok, amelyeket a magunk bőre alá rejtünk, vagy amelyek egy éles mozdulat következtében, vagy akár a véletlen folytán összetörik az üvegfalat körülöttünk.
Kaptam a héten elég sok szilánkot, és adtam is. Nem vagyok annyira büszke rá.Magamnak is adtam, nem is keveset.Belülről jobban szúr, mint kifelé.A baj, hogy bennem több nő befelé, mint amit kifelé adok.
Bizony a védelmi rendszerem nem tökéletes. De hogy ennyire nem? Komolyan egy-egy kérdés vagy válasz ekkora szöget üthet a fejembe? Hát és tényleg...
Mindig tervezek előre fejben, nem újdonság. Szakmailag már 3 szakvizsgával előrébb járok fejben, mint ahol, most tartok. Nincs időm. Túl kevés van, hogy felmutassak bármit is...Hat év elment úgy, hogy semmi sem történt,pedig sokat dolgoztam. Beleadtam 110%ot,és csak remélem, hogy jól játszottam. De nem játszottam jól. Nem elég jól. Enikő azt mondta, hogy túl kemény vagyok magammal. Túl sokat várok el.
És ha már túl kemény vagyok, akkor azt is mondta, hogy a kapcsolatok terén is. Nagyon keményen nem engedek.Igaza is van, minden csoda 3 napig tart.De elgyengültem vasárnap. A lelkemnek kellett egy fiú, aki csak megértően megfogja egy kicsit a kezemet. Mellényúltam, megint. Vajon ezt mikor tanulom meg? Adtam magamnak pár szilánkot. Tuti befutónak éreztem magam a Tomis dolgokban, de hát közel sem. Fáj nagyon ez az egész igazság szerint.Kinyitottam az ablakot, és most úgy el is határoztam magam,csak nyitás közben belőttek az ablakon...Nem hibáztatom ezért, csak magamat.
Na és az egyetlen, amire büszke lehettem az a határozott terv az előmenetelemet illetően. Ma nagy büszkén beszéltem erről a régi óvónénimnek. Gondoltam, majd egy picit büszke lesz, mert mekkora dolgokat szeretnék elérni, meg mert céltudatos is vagyok, és teszek is azért, hogy kivívjam a tiszteletet. Legyintett csak,és mondta nekem, hogy ezeket ő is megtette, minden sulit kijárt stb. Nem bántásból mondta, csak beszélgettünk, de nekem olyan rosszul esett, hogy igazán ezzel a nagy céltudatossággal rohadtul nem érek el semmit...
Lesz egy végpont az életemben? Amikor azt gondolhatom, hogy megbecsülnek, és tisztelnek, és letettem valamit az asztalra?Úgy emberileg lesz ilyen? Lesz olyan, hogy Móki azt mondja, hogy a lehető legjobb Tesót kapta? Vagy hogy egyszer megtisztelnek azzal, hogy felkérnek egy fontos ügy segítésére? Vagy lesz olyan, amikor nem kell már több iskola vagy képesítés, hogy a szüleim a legbüszkébbek legyenek? Lesz olyan, mikor tudom is, hogy beleadtam 110%ot és jól játszottam?Lesz olyan, mikor meg leszek elégedve, és hátra tudok dőlni?Lesz olyan, amikor ki tudom húzni a saját szilánkjaimat, és kész leszek egy új fiúra? Lesz olyan, amikor nem szúrok védelemből, hanem magamtól töröm szét az üvegfalamat? Lesz olyan, hogy büszkének tartanak?
Nem tudom. A szilánkok fájnak. És nagyon könnyen törnek még kisebb darabokra...De nem felejtjük el honnan jöttünk, és az még bennem van. Hiszen mindenki az, ami, ahonnan elindult, csak a szilánkok tesznek sérülékenyebbé. Jobban is érzem magam, hogy kiírtam.
Mai kicsit másképp, de rock;)
www.youtube.com/watch?v=qfGggAGITwg