Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki egy hatalmas palotában élt. A palota körül mindig nyíló virágok voltak, a hatalmas ablakokon rengeteg fény szökött be, a folyosókat elöntötte a boldog kacagás hangja. A királylány mindig boldog volt, mindig nevetett, szülei nem is értették sose, hogy mitől ilyen boldog.
Nem minden szobát ismert a királylány, sokba be sem nyitott még, de ahogy cseperedett, egyre többet akart látni a világból, így megismerte azokat a szobákat, amiket sose látott még. A legtöbb köztük csodálatos, szivárványos játszószoba volt, tele meglepetésekkel. Csak egy szoba volt érthetetlen, ami teli volt üvegekkel.
Egy napon az öreg királyné zokogásban tört ki. A királylány nem értette a dolgot, kérdezgette mi lehet a baj ebben a gyönyörű palotában. A királyné az üveges szobába vezette, ami az öreg király kedvenc játszószobája volt. Azt mondta a királylánynak, hogy a király mindennél és mindenkinél jobban szereti ezt a szobát.
Teltek az évek, és a királylány folyamatosan figyelte az öreg királyt. Valóban nagyon szerette azt a szobát, egyre kevesebbet játszott, beszélgetett a királylánnyal. Egy napon úgy érezte, hogy a szoba átvette az uralmat, a virágok már nem pompáznak, a fény csak kis mértékben szűrődik be a palotába.
Nagyot gondolt, és ott hagyta a királynéval az összes játékát és az összes emlékét. Sokáig tekeregtek, amíg új palotát találtak. Mivel a királylány szerette az apját, gyakran látogatta őt. Ám az öreg király már sosem mozdult ki többet az üveges szobájából. Egy napon az üvegek győztek és a király már nem létezett többé.
A királylány azt gondolta, hogy elrontotta a dolgokat, mert nem hívta eleget a királyt a szép szobákba, csak figyelt csendesen. Tudta mi fog történni, de nem tett semmit.
Az új palotában az öreg királyné nem volt boldog. A királylány próbált a lehető legjobb lenni, de a királyné csak szomorkodott. Míg végül új bolond került a palotába, aki addig csak a népet szórakoztatta. Végül a királyné annyira megszerette őt, hogy a bolond viskójába költöztek.
A királylány egyedül maradt abban a palotában, ahol már nem voltak játékai, nem nyíltak a virágok, nem volt sem király, sem királyné. Azt gondolta, hogy ezt használhatná valamire, befogadhatná a népet minden szobájába, hogy palotája megteljen élettel megint.
Jöttek is mindenféle emberek, kedvesek és kevésbé kedvesek is, akik visszaéltek a királylány jóindulatával. Akadtak köztük elkényeztetett királyfik, félős hercegek is. Egy nap elhatározta, hogy nem mindent ad oda a népnek, amit nem akar megmutatni, bezárja a toronyszobába: a félelmeit.
Egyszer aztán egy vándor tévedt a palota felé, ismerte őt jól a királylány. Afféle „kereső” volt, évek alatt többször is előfordult a palotában, de folyton továbbment, kereste az útját. Nagyon megkedvelte őt a királylány, sokat beszélgettek, és olyankor a palota mindig szebb volt, fényesebb.
Ahogy teltek az évek a vándor rájött arra, hogy a toronyban egy titkos szobát hat lakat alatt őriznek. Addig-addig beszélt a királylány lelkére, míg az beengedte a (pánik)szobába. A vándor nem értette, miért csinálta ezt, azt javasolta, hogy mindent hordjon vissza a többi szobába, ahová való. A királylány az összes félelmét ott őrizte, csak egyet vitt magával: attól félt a legjobban, hogy bántani fogják. A vándor nem értette meg, hogy nem bírja egyedül kiengedni, elengedni a félelmeket, mert attól is fél, hogy megint egyedül lesz a mumusok közt, és nem fognak rá vigyázni.
A palota gyönyörű volt, mindenkinek jutott hely benne, mégis a legkedvesebb vendégnek számított 28 varázsmanó, akik a királylány összes napját boldoggá tették. Boldog volt, mert tudta, hogy képes elengedni a félelmek egy részét, és ha hű játszótársa épp nem lehet ott, akkor a manók mindig fogják a kezét. A manók megtanították arra, hogy szerethető, értékes, és mindenkiben meg kell látnia a jót, nem szabad félnie. Ha épp nem egy lelke mélyén nünüke királylányról beszélnénk, akkor boldogan élhetne, amíg meg nem hal :)