Egy hónap van még a szülinapomig. Ezt a csodás időszakot úgy terveztem, hogy jön majd egy hős, aki megment azzal, hogy a realitások talaján tart, mindezt úgy, hogy közben mégis enged a kreativitásomnak. Ehelyett kénytelen voltam magamat megmenteni, lépéseket tenni affelé, hogy szabad legyek. Az emberek jöttek mentek, de még így is megérte, mert sosem tartanék itt, ha nem nyílok meg egy kicsit. Higgyétek el, én nagyon vágytam egy normális életre, engem is úgy neveltek, hogy majd beálljak a sorba. Csakhogy úgy érzem az én kezemet elengedték, így én is elengedtem másokét, ezért csináltam egy saját sort, ami lehet, hogy a mélybe visz, de én választottam legalább...

Az utolsó szálat is elvágtam, ami a normális élethez kötött. Elvágtam, mert találtam egy érdekeset, ami miatt a saját fejem után mentem. Megérte-e? "Most nem"... 

Tomit végleg elküldtem. Ő volt az utolsó kapocs nekem ahhoz, hogy olyan legyek, mint amit mások szeretnének. De nem olyan vagyok. És ő sem olyan, aki engem boldoggá tudna tenni. Nem mintha nagy igényeim lennének, egyszerűen hagyta, hogy menjek. Úgy éreztem, hogy semmi értelme csodára várnom. Nem viselt meg, igazából megkönnyebbültem. Nem érte harcoltam, hanem saját magamért, hogy általa normális ember váljon belőlem, hiszen a racionális férfi majd rendes nőt csinál a magamfajta önfejű vademberekből. De aligha, mint a mellékelt ábra mutatja. Mindemellett én nagyon szeretem, ezt mindig elmondom, de sosem tudott volna jól kezelni engem. 

Keretek közé zárni ő sem tudott engem, nem mintha ezt akarta volna. A fejetlen száguldásommal belementem egy olyan helyzetbe, amin egyáltalán nem gondolkoztam. Nem bántam meg, de nem is vagyok maradéktalanul elégedett. Mókinak mondtam, hogy én nem gondolkozok, nem stresszelek. De valószínűleg igaza volt a szintekkel, révén, hogy a vérnyomásom egy pillanat alatt az egekbe szökött, mert felbőszített a probléma két szóval. Pedig én egy békés embernek vallom magam. Nem is baj különben, legalább helyrebillentette az önértékelésem és az erkölcsi normáimat, ha még maradt ilyenem. Egy pöccintéssel engedte el a kezemet. 

De ha már nem igazán maradt semmi, akkor itt a szabadesés ideje. Most aztán tényleg nem érdekel már szinte semmi, csak megyek a saját sorom élén. Halálsoron :D Majd meglátjuk mire megyek vele. Nem tudom mi a cél már, csak egyszerűen az kell, hogy ne legyen korlát. Nem kell sem hős, sem lovag, sem herceg, sem megmentő, csak az kell, hogy szabad legyek. Tudom mit mondogattam, hogy valaki mentsen meg, és ne hagyjon itt "meghalni". De már csak a saját fejem után akarok menni, akkor is, ha a vesztembe zuhanok...

www.youtube.com/watch?v=3YxaaGgTQYM

Melyik nő ne lenne oda a színes és édes cukorkákért? Annyira gyönyörűen mutatnak, hogy késztetést érzünk arra, hogy mindegyiket megkóstoljuk, aztán ha elkezdjük már nehezen tudunk leállni. Mert hiába egyféle cukorkát kóstolunk, az több ízben is ütős lehet. Van az a cukorkás kosár, ami annyira csábít, mégis bűn lenne megbontani. De mi nők szeretünk bűnbe esni, hiszen nagyon nehéz nem hozzányúlni ahhoz, ami igazán hívogat. Még nehezebb abbahagyni a kóstolgatást és ott hagyni az édességstandot...

Hát mozgalmas hét volt az biztos. Nem minden cukor finom, amit kóstolunk. Ez egy nagy igazság megint. Tomi egy olyan cukros zacskó, amiből nagyon meg kell gondolni, hogy mikor mit veszel. Mert bizony előfordul, hogy a legjobbat választod, de vannak napok, amikor a legsavanyúbbat veszed elő. Most arra gondoltam, hogy ráerősítenék a vele való kapcsolatomra, mindjárt kiderül miért. Csak hát nem volt mire ráerősíteni. Ezt az érzést végtelenül utálom, amikor megint az utolsó utáni vagyok a listán. Amikor lehetőségem sincs megmutatni, hogy én a szürke napokon is színes cukorka vagyok. Mert ő nem szereti a cukorkát, és sajnos kezdünk arra menni, hogy a cukorka se szereti őt. Nagyon piszkálja a csőrömet, hogy nem törődik velem. Ez nagyon bánt engem. Csak az a baj, hogy a cukorkás standon elég nagy a kínálat, és meglehet, hogy nem ő van a gasztrolista élén. 

El is jutottunk egy másik problémakörig...A probléma...Ez olyasmi, mint amikor neked van piros, narancs és sárga cukorkád és a melletted lévő tartályba van a zöld,kék, ibolyaszínű. Tudod mennyire jó lenne összekombinálni őket, de hát egyik tartályból sem pakolhatsz a másikba. Csak arra gondolhattok, hogy néha elméleti síkon szép szivárványosak lennétek és átívelnétek egymáshoz. A probléma jelenléte meglepő módon megnyugtat. Ahogy egyre több ízt megismerek belőle, egyre nehezebb letenni. Hiányzik, ha nincs. Komolyan annyira édes, annyira jó nekem, hogy nehéz helyén kezelni. Nem is tudom maradéktalanul. Ebbe nagyon belecsúsztam egy érthetetlen módon gyerekek. Amennyire megnyugtat, annyira fel is pezsdít. Viszont ebbe a cukorkás tartályba félelem nélkül nyúlok, 100%ig bízok és tudom, hogy ezt meg is tehetem. De ez a kosár érinthetetlen számomra. Legalább azt tudom már, hogy szépnek lát. Hülye egy helyzet. De azt mondom minden két emberen múlik, a mindig és a soha is. 

Én meg a pattogós cukorka voltam. Hiszen megszületett az ötlet, hogy kimegyek nyaralni Görögországba egy hétre. Meg is tettem a kezdeményezést az utazási iroda felé. Kell nekem a végtelen kékség, nyugtatja a tüzet. Egyszerűen csak mennem kell. Persze ezt a pattogást anya nem étékeli nagyra. De hát nem lehet visszafogni, ilyen, mindig okoz meglepetést. 

Megéri elsétálni az édességes stand előtt. Sose tudni mikor találsz olyan különlegességre, ami nem csak a szemet gyönyörködteti, hanem igazán megédesíti a napodat. De a sok édesség mindig ártalmassá válik, próbálom ezt észben tartani....

www.youtube.com/watch?v=-ScjucUV8v0

Minden nap végén sötétségbe borul a világ. Minden sötétségben van valami kiszámíthatalan és izgalmas mozzanat. Az éjszaka titkai a legjobban őrzöttek, a leghirtelenebbek, és a legnagyobb meglepetéssel bírnak. Mikor nyugovóra térünk, már nem látjuk a fényt, hanem egyedül maradunk az olyakor kínzó sötétségben saját magunkkal, és bizony számot kell adnunk önmagunknak arról, hogy kik is vagyunk és hová tartunk. Az éj leple alatt bármi megtörténhet. Kibontakozhat bennünk egy új ötlet, amely új irányt ad a létezésünknek. Testet ölthet álom képében az a félelem, amely elől eddig sikeresen szaladtunk. Ismeretlen foszlányok válhatnak világossá, ismert rémképek köszönhetnek vissza. Bizony az éjszaka mindig titokzatos és sosem tudhatjuk hogy a várva várt nappal meghozza-e az igazi feloldozást...

Mostanában elég különösen telnek az éjszakáim. Tény, hogy magamra és a körülüttem élőkre nagyjából csak este jut igazán időm. Mindig elalvás előtt végiggörgetem a facebookot, és megnézem ki mint vet. Egy ilyen nézelődés alkalmával véletlenül láttam egy képet a Szőkéről. Belém nyilalt a felismerés, hogy miért most, miért így. Pont, amikor már kezdtem túltenni magam azon, hogy nem beszél velem, és olyan, mintha meghalt volna. De nagyon is él. Móki kérdezte, hogy felkavart-e és hiányzik-e. Ő tíz év volt az életemből. Sokszor ott volt, amikor kellett. Persze rengeteg rossz is volt, a vége főleg. Sokszor hiányzik. Bár ahogy telik az idő, már egyre kevéssé, egyre kevesebbet gonbdolok rá, de ez a kép nem volt fair odafentről. Nem kavart fel igazán, csak emlékeztetett valamire, amire nem tudom akarok-e emlékezni. 

Persze Tomi is látta, meg akarta nézni, kíváncsi volt. Egyik éjjel rajta is rengeteget gondolkodtam. Nem áll össze a fejemben, hogy lehetek én egy kib*szott Reni neki? Tudom, hogy nem úgy vagyunk meg minden. De én azt mondtam, hogy hahó, miattad átgondolom a jövőmet. Ennél jobban hogyan mutathatnám, hogy kell nekem? Persze, tudom, tudom, nem vagyok hibátlan ebben a történetben, nagyon nem. Főleg most, hogy ennyire csapongok, olyan vagyok, mint valami éjszakai vonat, ami mindent elgázol, ami az útjába kerül. Tudom én, hogy az van, hogy most kivárunk mi lesz, de a türelmemről sosem voltam híres. 

Ha meg már türelem...Most, hogy közeleg a visszaszámlálás egyre feszültebb vagyok. Éjszaka felébredek sokszor arra, hogy mi fog következni. Jött szépen a lelki terror, hogy mihez kezdjek és mihez ne. Mert embernek kell maradni az embertelenségben, természetesen olyan embernek, akit megálmodtak. Azért ez ma valamelyest lágyult, de ezt csak taktikai váltásnak érzem. Gondolom gyorsan, nyersen ért itt embereket a felismerés, ha valamit megmondok, hogy tenni fogok, akkor az úgy lesz. Nincs ember, aki megállítana. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ott volt az övön aluli ütés, hogy elmegyek egy hétre egyedül Görögországba, és nem lehet lebeszélni. Már várom a csatolt mellékletet, amikor ez az információ konkretizálódik, és akkor számítok a lavinára. Biztos vagyok abban, hogy lesz hozzá némi kommentár, de ez a kishajó is elment 30 év alatt, mint annyi másik. Nagyon nem hasonlítunk egymásra, hozzá képest csak egy lecsúszott idealistának tűnök. 

Hogy ne legyen fordulatoktól mentes ez a bejegyzés, a mai nap margójára oda tartozik, hogy a probléma megoladni látszik önmagát. Testet öltött a héten párszor, és hát újra teljesen zavarba hozott. Főként, hogy tudtán kívül, akaratlanul hozzáért a kezemhez...megint. Én meg csak álltam ott lesütött szemmel mint valami génhibás elmeháborodott...megint. De kezembe vettem a sorsom, és az éjszaka órái alatt egy elég őszinte beszélgetés kerekedett köztünk, legalábbis részemről igen, de tudom, hogy részéről is. Minél többet tudok, annál nyugodtabb vagyok. Nem mondom,hogy nem vonz, de egyre mérsékeltebb. Dolgozom a megoldáson. Végülis csak hetek kérdése. 

Végtére is, ha eljön a sötét éjszaka, mindenki saját magával marad kettesben, a saját börtönében. Mert mindig van rácsunk, akárhogy fitogtatjuk, hogy nincsenek korlátaink, és minden rács mögött vannak bűnösök és ártatlanok is...

www.youtube.com/watch?v=GNhKWZsxzBA

Az idő az a megfoghatatlan tényező, amely minden nap befolyással van az életünkre. Olykor a kezünkre játszik, begyógyítja vagy kezeli a sebeinket, megszépíti a múltat, várakozzással telivé teszi a jövőt. Máskor felel az elkésett szavakért és ki nem mondott gondolatokért, igazi ellenség, amely a megállíthatatlan folyásával ellenünk dolgozik. Én már álltam mindkét oldalon, most épp a múlását szeretném nagyon. Bár gyorsíthatnám a napokat, a heteket. Tegnap mégis arra gondoltam, hogy az idő mennyi dolgot el tud dönteni az életemben. Talán inkább mégis azt szeretném, hogy teljen el ez a kis szakasz céltalanul, majd meglátjuk alapon. Reménykedem, hogy az idő majd bölcsebbé tesz...

Tegnap itt volt Tomi. Nagyon nem vártam ezt a találkozást, mert nem tudtam mit akarok, hogy akarom. Borzasztóan sértette ez a barát szó a fülemet, jobban az önbecsülésemet. Kinyilvánítottam nem tetszésemet, elég szépen. Mondta is, hogy a tőmondatokból érezte a törődést, nagyon helyes, épp így akartam. Tudta is mi a baj. Szeretem, hogy okos, nagyon jól tudja mikor mi zajlik. Nagyon érdekes a hozzá fűződő viszonyom. Ez nem egy tüzes, lángoló szerelem, de nagyon mély érzelem. Amikor vele beszélgetek, akkor úgy érzem, hogy őszinte lehetek, akkor is, ha nem értünk egyet valamiben. El is mondtam mi bánt és azt is, hogy ő nekem egy olyan személy, akiért átgondolnám a jövőmet, jobban mondva újragondolnám. Ilyet sosem mondtam senkinek. Ő azt felelte, hogy egy ember miatt nem érdemes feladni a terveket, de ez nem feladás részemről, csak újratervezés...és érte érdemes is szerintem. Sokáig nem értettem, hogy mi ez az egész közöttünk, már harmadjára kötünk ki egymás mellett harminc évünk alatt. Állítólag én vagyok a NŐ, erre most is ráerősített, hogy még mindig, és mégsem megyünk előre. Azt is el tudtam mondani, hogy mi volt az a pont, ami elbizonytalanított vele kapcsolatban. Remélem gondolkodik majd erről. Nagyon tetszett, hogy bíztat az írással kapcsolatban. Tudja, hogy ez fontos nekem, és támogat is, hogy kezdjek ezzel a "tehetséggel" valamit. Nagyon jó volt úgy elaludni, hogy átölelt. Tudvalevő, hogy nagyon rossz alvó vagyok, nehezen alszok el, sokszor felébredek, és most olyan kipihenten ébredtem, mint már nagyon régen. Biztonságban éreztem magam. Most megint azt gondolom, hogy ezt a fiút én nagyon tudnám szeretni. Kicsit ezt a dolgot szeretném az időre bízni. Nekem Ő egy szempont a döntéseim meghozatalában, ezt sosem titkoltam. Meg ugye megesküdtünk, hogy emberileg mindig együtt leszünk, nem lesz több olyan, hogy elválunk. 

A problémán is segít az idő. Meg fog ez oldódni nagyon hamar. Nem is találkoztunk most, és arra gondoltam, hogy az elkerülő stratégiát választom. Szerdától volt ideje írni nekem. De néma csend honol, és ez nem esik annyira jól. Ez egy fellángolás volt csak, valószínűleg az is csak az én részemről. Még mindig izgalmasnak tartom, de inkább távol tartom magam tőle. Rohadt bonyolult kis játék lenne, igen, tudom, pont az én asztalom, de nem. Gondolkozzunk racionálisan. A szánalmas kis vigaszt csak az nyújtja, hogy akarata ellenére gondol rám szerintem, mert hallja a nevemet.

Egyre több munka és tennivaló, tanulnivaló halmozódik fel előttem. Nincs kedvem semmihez, de muszáj megcsinálni mindent idejében. Ebben a négy napban  most egyáltalán nem hiányzott az ovi...nagyon nem. De úgy vagyok vele, hogy most volt lehetőségem feltöltődni, kicsit lazítani a végső állomás előtt. Államvizsga...De várom, remélem álomvizsga lesz. Az lesz, jót húzok, megvédem a Tolsztoj terjedelmű szakdolgozatomat és kész is vagyok. Időben. Terv szerint. 

Aztán jöhet a megérdemelt nyár. Szeretném nagyon kipihenni magamat. Szeretnék tengerpartra menni, de még nem jött szembe a lehetőség. Időben megérkezik az is. 

A percek pedig csak peregnek tovább. A döntéseim nagyban függnek az idő múlásától. Nemsokára előttetek is nyilvánvalóvá válik milyen utak rajzolódtak ki bennem. Addig kénytelen vagyok bízni egy folyton múló, kiszámíthatatlan társban, aki remélem jó szolgálatot tesz nekem. Az időben...

www.youtube.com/watch?v=qnrybi_d9fE

Ismeritek azt a fojtogató érzést, amikor mér annyira felgyülemlett a sok feszültség és kín bennetek, hogy ki kell kapcsolnotok és szabaddá kell válnotok? Én nagyomn jól ismerem. Nehezen mennek a napok és én is nehezen megyek előre. Egyszerűen el kellett mennem a négy napból csak egy napot feltöltődni, így én Siófokot választottam. Kellett valami, ami eloltja a tüzet, és ez nálam teljes mértékben a sok víz. Nem állítom, hogy eloltotta, de csillapította. A hullámokat nézve a saját hullámzásaimat láttam, a hullámokat szelve pedig összeállt a fejemben minden, ami eddig csak örvényként kavargott. A mélység útvesztője én magam voltam, de annyi minden történt, hogy sikerült új erőre kapni, és új terveket szövögetni is...

Már az egész út nagyon jól indult, amikor 10 órakor sikerült véletlen extra adag Mai Tait bevinni a szervezetembe. Igazából véletlenül behívtak egy helyre inni, és mivel jófejek voltunk, így ők is azok voltak, és sok koktélt kaptunk. Nem igazán ezt terveztem így reggelre, de ha mér így alakult, hát nem mondtam ellent. Gyúval rengeteget sétáltunk, kerestem a vízközeli helyeket, a partot. 

Mikor már végre megérinthettem a vizet, akkor megnyugodtam egy kicsit, le is ültünk a partra. Nem is beszélgettünk igazán sokat, inkább elmélkedtünk mindketten. Nem tudom Gyú mire gondolt, de én átfuttattam az agyamon jelen helyezetem. Ez olyan, mint egy szémítógépes rendszer, folyamatosan fut az agyamban mit hogyan kellene tegyek, hogyan célszerű. De most más volt. Tényleg higgadtan sikerült átértékelni a nyomasztó dolgokat.

Tomi...Ott vagyunk, ahol a part szakad. Öribarik, de sose hagyjuk el egymást. Megesküdtünk. De engem ez még mindig nagyon zavar, hogy én nő is vagyok, és mellette nem lehetek az. Borzasztóan rendszerfüggő, míg én a szabadság harcosa vagyok. Oda megyek, ahova fújja a csónakomat a szél. Holnap találkozni fogunk. Ezen már nem is merengtem, hogy mi lesz vagy nem lesz. Ugyanis mindenben én döntök, ő így szeretné, mert így majd nekem nagyon jó lesz, de nem jó. Igenis legyen határozottabb, ha én kellek, akkor küzdjön, ha meg nem kellek, akkor mondja azt.  Nem akarok mindig én lenni a fej, nekem kell az, hogy megmentsenek, csak néha, de kell. Most sok dolgot felsorolhatnék, hogy vele kapcsolatban miért is olyan zavaros a víz, de nem teszem, ezt mi tudjuk. Hát szurkoljatok...

A probléma meg már nagyon hiányzik nekem. A lassú víz partot mos taktikán voltam. De hát eltelt már három nap és se híre se hamva a partnak, amit lassan moshatnék. Ez egy végtelenül egyszerű dolog. Tisztességesen kell játszanom, a szavamat adtam, így nem mesélem el az igazat neki arról, amit gondolok. Már a szándék eleve nem tisztességes. Nem tudom ezt hogy oldom majd meg. Én olyan vagyok, mint egy árvíz, és nem apadok, hanem dagályt hozok. Most apadni kell, de hogy? Hogyan tarthatnám magamban és játszhatnám tovább a szerepem? Ez nem lesz könnyű. 

Ma a szerencse csillaga mosolygott rám. Nagyon olcsón megebédeltem, mert a koktélozás után egy nagyon jó kis akcióba kerültem. Felmerült bennem egy ötlet mostanában, hajózni szeretnék. Most egyelőre ezt a témát nem bontanám ki még bővebben, idővel leírom. Elég az hozzá, ha már ott voltam a hajóállomáson, hát rákérdeztem mennyibe kerül egy kis hajókázás. Mit ad isten? Hát mondta a Mahartos hölgy, hogy ingyen indul egy hajó 10 percen belül. Persze, hogy felültem. Olyan, de olyan szabaddá váltam,ilyen nagyon régen nem történt. A víz és az ég találkozása csillapította a tüzet. Rögtön tudtam mit kell tennem. Ez is a terv része. A tervé, amit még nem mondhatok el. 

Később a vonaton találkoztunk egy emberrel, aki hajózással foglalkozik. A történet és a körülmények nem olyan érdekesek, a lényeg, hogy szóba elegyedtünk egy matrózzal, aki mesélt kicsit a folyami hajózásról. Sajnáltam, hogy nem előbb kezdtünk társalogni, mert biztosan még rengeteg infot tudott mondani. Nem lehet véletlen, hogy pont ma szólított meg. Tettem neki egy szívességet, és cserébe ő is jó tanácsot adott. Indulnak az agytekervények nálam. 

A véletlenek sora nem érhetett itt véget. Egy ember huszárbajuszba és Goofys cipőben a metrón azt mondta merjünk nagyot álmodni. A helyzet nagyon groteszk volt, de igaza van. Miért is ne csinélhatnám azt, amit kitaláltam magamnak? Tudom, ez megint a tűz, de elegendő víz mellett a parton, vagy azon túl ez lenyugszik bennem. 

Szeretném jól csinálni a dolgaimat. Élvezni azt, amerre visz a víz. Nem megfulladni, hanem hagyni, hogy ringassanak a hullámok. A part mindig itt lesz nekem, és onnan integethettek utánam :) Mert a vér nem válik vízzé...

www.youtube.com/watch?v=vcObTIQHfYw

Sokszor leírtam már, mostanában valahogy nagyon kifordultam önmagamból. Mindent ráérzésből és ösztönből teszek. Nem gondolom egyáltalán végig látszólag a szavaimat és a tetteimet. Pedig van benne némi logika, mindenben. Csak nem az, amit mindenki meg tudna emészteni. Talán kicsit elfáradtam, esetleg ez egy "kerek szülinaphoz kapcsolódó butaság", vagy egyszerűen megvadultam és csak menni akarok, de érzem mennem kell bele sok olyasmibe, ami csak úgy belülről jön. Még mindig tudom, hogy mit és miért és hogyan, csak rá kellett jönnöm, hogy jobban meg kell ezt azért gondolnom. A napok alatt folyamatosan változnak a dolgok bennem és körülöttem is. Hiába ébredt fel a farkas, mégsem mehet amerre akar...

Minden döntésem mögött áll egy átgondolt terv vagy ok. Mindig céllal indulok egy úton. Nem volt ez másképp a fősulival sem. Ott volt a cél, és ez a suli csak egy kis lépcsőfok számomra hozzá. Kitaláltam és megcsinálom, ez vagyok én. Az idő nekem nagy ellenségem. Ahogy telik az idő fogy a farkas ereje is, táplálkoznia kell, hogy tovább tudjon menni. Nekem elvágták bizonyos értelemben az energiabevitel lehetőségét, és ezáltal már csak kínlódok egy újabb papírfecniért, aminek az igazi értelmét most nem látom. Persze nem mondom, hogy a semmiért megyek az úton, mert sok dolog összeállt bennem, főleg így a második évben, amit eddig nem is láttam. 

Leadtam a szakdolgozatom. Annyira sok feszültség gyűlt fel bennem, hogy legszívesebben én is üvöltenék az ájszakában egy hegy tetején bele a sötétbe, akkor talán kicsit megnyugodnék. Látom ám, még két szint van előttem, és itt a vége. Nincs olyan opció, hogy nem csinálom meg. Nagyon jól esett megszabadulni tőle. 

Tomi még mindig fejtörést okoz nekem. Vasárnap találkozunk. Ezt sokan nem értik, hogy most hogyan van. Ösztönből mentem ebbe a történetbe is, csak a megérzéseim irányítottak, és nagyon hosszú volt a bizalom és az akarat útja. Pusztán az nem hagyta a farkast bennem nyugodni, hogy nem egyedül vagyok, hanem valakivel. De ugyanakkor én nő is vagyok, nem csak farkas, és nem éreztem nőnek mellette magamat, csak kelléknek bizonyos szinten. Mindemellett én nagyon szeretem, nem győzöm hangsúlyozni, és  vérszerződésünk van, hogy egy falka maradunk, amíg csak élünk. Csak nem egy párként. Ma megint nagyon nő voltam mellette és ő pedig nagyon férfi. Ezek ritka pillanatok. Az írás számomra menedék, művészet és önkifejezés. Ő bíztat engem arra, hogy nőjjem ki magam és merjek nagyot álmodni. Ezt nem értem benne. Amikor kóválygok az erdőben, és kellene nekem, hogy mellettem legyen, nincs ott. Viszont amikor egy kicsit sebzett farkasként gyengébbé válok, akkor ő az első, aki megvéd mindentől, és meggyógyít. Mondtam ma neki, hogy ebben az oldalban, ebben a blogban benne rejlik az egész közös életünk, aminek sok részét egymással töltöttük el. 

A problémával kapcsolatban azt kell mondjam, hogy teljes mértékben a farkas vezetett. Nem nagyon értem ezt a vonzalmat. Vagyis de, pontosan tudom miért ütött szöget a fejembe. Azt is tudom, hogy nem érdekelhetne. Abszolút az ösztönök vezetnek, izgalmas és veszélyes és érdekes. Tudni akarom a titkát. Olyan, mint egy vadászat. Viszont van az a vad, amit nem érdemes kergetni. Nagyon megütheti a bokáját velem, és ezt nem szeretném, mert jó volt hozzám, és én is jó akarok lenni hozzá. A probléma megfogadta a tanácsom, és igyekszik távol maradni tőlem, és nagyon jól teszi, mert én nagyon nehezen tudom magam korlátozni. Tudom azt is, hogyha csak egyszer beszélgetnék el vele komolyabban, akkor igazán magamat adnám. Tomi tudna mesélni arról, hogy az őszinteségem kimondásával olyan vagyok, mint egy tornádó mások életében. A probléma is nagyon veszélyes nekem, főleg, hogy most eléggé meggyengültem ezen a szinten. 

Egy farkas mindig szabadlelkű, de tudatos is. Mindig egyedül van, de sosincs igazán egyedül. Mindig mérlegel a cselekedetei előtt, nagyon óvatos, de néha belecsúszik ő is hibákba. Mindig útra kel és sokszor van magára utalva. De hiába gyenge, hiába fáradt, mindig önmagától indul tovább. Mert érzi, hogy ezt kell tennie...

Zene: Izlandon forgatott klip <3

www.youtube.com/watch?v=PVzljDmoPVs

Rengeteg fejtörést okozok mostanában saját magamnak. Persze nőből vagyok, ikrek vagyok, még eszem is van elvileg, de ami most történik velem azt nagyon nehezen veszi be a gyomrom. Olyan, mintha teljesen átalakulnék. Volt a "jókislány", tette, amit mások szerettek volna, olyan volt, kedves volt, mosolygott ha kellett, és szanaszét stresszelte magát mindenen injekciókig menően, csak hogy megfeleljen. Meg van most ez, amivé nem tudom miért váltam. Semmi nem érdekli, csak azt csinálja, ami épp eszébe jut, és magasról tesz rá ki mit gondol. Vad és féktelen, irányíthatatlan. Mindenen átmegy és vagy vele mész vagy mehetsz amerre látsz....

Nem tudom megmondani, hogy mi vagy mikor történt. Egyszerűen csak megváltozott valami bennem. Olyan mint egy tűz, ami feléledt, és nem lehet eloltani. Világ életemben stresszeltem mindenen, akkor is, ha adtam a lazát kifelé. Voltak nagyon nagy hullámvasutak is. Fogalmam sincs hogy álltam fel belőlük. Néha azt hittem, hogy megszűnik a világ. De mindig tovább kellett menni valamiért, fel kellett állni. Valamivé mindig válnom kellett, valami többé, mint annak előtte, talán ez vitt előre. Ha meg tudnám számolni hányan mondták nekem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni... De én meg akartam, mert úgy gondolom, a mai napig is, hogy az emberek addig vagy akkor szeretnek, ha megfelelek nekik. 

Az egyedülléttől rettegtem. Hogy egy napon tök egyedül maradok, amikor nem lesz, aki hazavezet. Teljesen letargiába estem, ha egy embert elvesztettem, önhibámból vagy önhibámon kívül. Próbáltam megjavítani, küzdeni, küzdeni mindenkiért, aki fontos nekem. Aztán már egyre kevesebben lettek fontosak. Már olyan emberek sem fontosak, akiknek alapvetően ittam minden szavát. 

Először arra gondoltam, hgy talán felnőttem, és megerősödtem, és már nincs szükségem kapaszkodókra, mert mindig azt gondoltam magamról, hogy nagyon erős vagyok célokkal, tervekkel. A tervek...minden meg volt tervezve. Mit akarok elérni, mikor akarom elérni, hogyan fogom elérni. Csak amikor már nem a mit, hanem a kit vált fontossá, rá kellett jönnöm, hogy alkalmatlan vagyok elérni, amit szeretnék, ahogy szeretném, ha nem csak rajtam múlik. 

Ami most van az ész nélkül és céltalanul tombol bennem. Folymatosan tépi le a láncokat, és átgázol majd mindenen. Már nem érdekel ki milyennek szeretne, csak szabad akarok lenni. Most ez az énem jött elő úgy tűnik. Nem olyan könnyű, sokkal több ultimátum és konfliktus, saját magammal is. Harcol bennem a "jókislány" meg ez a féktelen tűz. Borzasztóan nehéz nagyon sokszor, bár tehetném azt, amit a tűz akar, de nem lehet. Itt jön az, hogy az ember ésszel vagy szívvel döntsön? Fajtája válogatja. Esetemben szívvel döntök legtöbbször. Bár A probléma kapcsán megerőszakoltam magam, és ésszel választottam. Nem volt egy könnyű választás felülkerekedni a tűzön. Mert a tűz nem fél semmitől, nem fél a következményektől. 

Mivel elemezni nem tudom, hogy pontosan mi vagy miért történik velem, csak próbálom elhinni, hogy ez is én vagyok, így csak bizonytalanságomban azzal nyugtatom magan, hogy ilyennek születtem...Mondjuk ösztönből létezni lehet, hogy csak egy kifutó a semmibe....

www.youtube.com/watch?v=rAT8qF4ItgM

Vannak azok az időszakok, amikor kicsit több teher nehezedik a vállunkra, mint amit szeretnénk. Próbálunk megoldani mindent szépen sorjában, és megnyugtatni magunkat, hogy az egészet kézben tudjuk tartani, hiszen összeszedettek vagyunk. Ebből állnak a napok, problémákat oldunk meg, miközben egy megoldással három másik nehézséget generálunk. Én mindig összeszedettnek hittem magam, erősnek. Ezt jó volt elhinni, de nem volt igaz. Hiszem, hogy a dolgokat lehet nyíltan és inteligensen intézni, de ez sem mindig igaz. Saját magammal szemben nem mindig ennyire egyszerű egy gondot elsimítani. Főleg most, amikor a személyiségemben feléledt a másik "iker", ami teljesen ösztönlény, és csak szabad akar lenni...

Tomival tegnap átbeszéltünk mindent. Most úgy érzem, hogy a "tárgyalások" sikerrel jártak. A kecske is egyelőre jól lakott és a káposzta is megmaradt. Hogy mennyire másképp látjuk mi a kettőnk dolgát, az nagyon megdöbbentett. Mit tanultunk ebből? Talán azt, hogy semmi nincs kőbe vésve. Meg azt, amit én már régen megmondtam, a szerelem önmagában lóf*szt nem ér. Arra jöttem rá, hogy én nagyon szeretem őt, de nem szerelemmel. Ő nekem egy bástya, egy segítő, egy megmentő, de nem ezt választanám magamnak. Így most rendben vagyunk, de nem együtt. Meglátjuk mire megyünk ezzel később. 

Talán ez az elfojthatatlan ösztön, ami a másik iker, ennek a hatása lehet, hogy én is azt adtam le, amit a legkönnyebb volt. Megláncolva érzem magam kötelezettségekkel. Szeretnék szabadulni, de a legtöbb kötelezettséget én választottam magamnak. A szakdolgozat egy kínlódás így a hatvanadik oldal körül. Semmilyen motivációm nincs megírni. Komolyan a felsőoktatás ezzel utáltatja meg a diákokkal, amit tanulnak. Bármiből vizsgázok, szeretem a sulit, de ez a pokol tornáca. Amikor muszájból kell írni, akkor kiölik belőlem a művészt, és kockává nevelnek. Mert ugye megmondják hogy mit és hogyan írj. Itt is a másik iker áll most ellen, mert a jobbik felem kötelességtudó. 

Ha meg már a jobbik felemről beszélgetünk, teljesen elnyomja őt ez az ösztön. Mert ugye még mindig maradt A probléma. Ezt is tudom miért kaptam. Talán, hogy Mókit jobban megértsem. Amit gondoltam, az teljesen szembe megy saját magammal. Gondoltam, ez már nem én vagyok, hogy így gondolkodok, de rá kellett jönnöm, hogy még mindig együtt élek magammal ebben az agyban és testben, tehát sürgősen felül kell kerekedjek a rossz lángon, és ésszel kell tennem a dolgokat. Biztos Tomi végett is lett A probléma. Már Móki beletette a bogarat a fülembe, hogy én ezt bírni fogom-e. Már akkor nagyon elkezdtem agyalni. Ez meg csak egy nyomaték volt a latba. Most reménykedek, hogy az idő és a körülmények a kezemre dolgoznak. Csak melyik kezemre? Amelyik kézben tart mindent, vagy amelyik ujjai közül hagynám hogy kifolyjon a homok? Na ez a nem mindegy. 

Nagyon nehéz már nekem ezt csinálni. Minden nap egy kínlódás. Pedig anyukám igyekezett normális embert nevelni belőlem, de mégsem olyan vagyok, mint amilyennek elképzelt szerintem. Én nem akarok úgy élni, mint mások. Nem akarom a muszáj dolgokat. Én az életemet nem letölteni akarom (mint egy börtönbüntetést), hanem élni és kiélvezni. Tisztán látom is az irányt, csak a hogyant nem. Bár ez nem a végcél, csak most a makacsabb ikrem ezt akarja, amelyik csak az ösztönök után megy.

 Nem tudom megígérni senkinek azt, hogy egyhamar újra a rendszer egy megbízható eleme leszek. Most nagyon más vagyok, mint a rendszer. Olyan, akinek kell egy rendszer, de nem ez a rendszer. Nem tudom van-e másik, nagyobb kérdés, hogy meg tudok-e alkotni egy másikat? 

Addig csak a hitem marad...Nincs változás, én meg tudok változni...na meg a szakdolgozat...

www.youtube.com/watch?v=1lyu1KKwC74

Mind ismerjük azt a helyzetet, amikor kénytelenek vagyunk mást mutatni, mint amit valójában gondolunk. Ne legyünk álszentek, sok esetben szükségünk van egy jó álcára ahhoz, hogy kivágjuk magunkat egyes szitukból. Ez lehet egy kínos mosoly vagy egy viccel való elütés is. De nőként elmondhatom, hogy rengetegszer kell mosolyognom, amikor igazából nem szeretnék. Taktikus embernek gondolom magam, persze sokszor hirtelen cselekszem, vagy így tűnhet, pedig az esetek 98%-ban átgondolt, amit teszek. Még akkor is, ha orosz rulett az egész. Mostanában elég sokszor éreztem magam megfeszítve, és támaszkodnom kellett a pókerarcomra, mert nem mondhattam el mit gondolok igazából...

Alapvetően szerencsés embernek érzem magam. Nem igazán félek már kockáztatni. Igazából mostanában teljesen csak a saját fejem után megyek, és tudom, hogy ezzel okozok bánatot azoknak, akik engem szeretnek. De ez nem ellenük van, hanem saját magamért. 

Ma még egy nagyon nehéz menet áll előttem. Tomit eldöntöttem, meg is tudtuk beszélni nagyjából, de ma találkozunk, és ténylegesen leülünk ezzel kapcsolatban. Jól döntöttem? Igen, érzem. Jól kezelem? Hát mehetne jobban is. A tény az, hogy nagyon szeretem, őszintén. Nem vagyok hajlandó elveszíteni még egyszer, ezt nem hagyom. Szükségem van rá, nagyon biztonságban érzem magam mellette. Tudom, hogy ő is szeret engem, nagyon is. Egyszerűen nem működött, mert nagyon más elképzeléseink vannak. Amíg ő visszafogott és a logika embere, addig én nagyon azt csinálom, ami éppen kipattan az agyamból. Próbáltam ezt jól kezelni, és próbálom előtte is. De őszinte leszek, csak nem mutatom, hogy megvisel, mert ez a mások előtt való pityergés, na ez nem igazán az én asztalom. Ha én elsírom magam, akkor ott már nagyon fáj valami. Apám temetésén nem sírtam, csak hogy tudjatok viszonyítani, pedig imádtam őt. Így majd mutatom a racionális megfontoltat, aki beleáll ebbe a döntésbe. Nagyon tartom majd magam.

Mostanában egyre többször nehéz pókerarcot vágnom. Én nem vagyok tartópillér senki számára, nélkülem is megy az élete tovább mindenkinek. Ez most nem egy érvágós írás, hanem van az, amikor egy életszakasz véget ér, és kezdődik egy másik. Most szerencsére nagyon leterhel az iskola, és nem gondolok még bele, hogy mit hogyan fogok tenni, de forgatok folyamatosan az agyamban egy helyzetet, ahol illene pókerarcot vágnom, de nem akarok. Mert ez hiteltelenné tenne olyan emberek előtt, akik nélkül nem lett volna belőlem az, ami. Ezt pár hét múlva megmagyarázom.

Ha ez még nem lenne elég, hogy, hogy nem előállt egy probléma, egy elég nagy probléma. Mondhatnám, hogy visszanyalt kicsit a fagyi, akkor is ha Mókitól tanultam ;) Történt valami, amire nem számítottam. Tudom, hogy miért történt. Roppant kellemetlen, de nem a kész szitu miatt, hanem amiatt, amit én erről igazából gondolok. El is mondhatnám az őszinte véleményem, de csak magamat égetném vele, és nem is lenne értelme. Ezt át fogom gondolni, és bízom benne, hogy egy jó taktikával és távolságtartással helyre áll a dolog. Nagyon vékony mezsgyén sérálok, én is tudom. De ez megint az, hogy csinálok, amit akarok, és ez tényleg orosz rulett. Mindegy, azt szoktam mondani, hogy minden problémának van legalább egy megoldása. Látom is a megoldást már, csak ehhez össze kell szednem jobban magamat, és akkor vissza tudom fojtani ezt az egész katyvaszt. 

Hogy jó-e a pókerarcom? Hát egyáltalán nem. Nagyon gyenge vagyok ebben a játékban, így meg se lepődnék, ha ezen csúsznának el dolgok. Most még optimista vagyok, és ha már fejlődnöm kell, akkor tanulok kicsit attól, aki az álcázás nagymestere....

www.youtube.com/watch?v=bESGLojNYSo

Annyira szerettem volna egy hőst találni magamnak, komolyan. Valakit, aki törődik velem, odafigyel rám, és egyszerűen csak bátorít, amikor elbotlom vagy bizonytalan vagyok. Én gondoltam ezt férfinek hívják. Aki a nő oldalán van, és akkor majd fel lehet nézni rá. Tudom, tudom, melyik meséből jöttem? Valószínűleg abból, ahol nem volt férfi, csak puszilgattam a békákat, és vártam a csodát. Aztán eltelt az idő, és ugye 30 éves koromig terveztem, hogy megtalálom ezt az embert, ami itt van 2 hónapon belül. Aztán valami egészen mást találtam. Magamat. Még nem tisztázott, hogy meggondolatlanul merész és bolond vagyok, vagy a szerencse csillagzata alatt születtem, de ez is majd kiderül. Azt mondják, aki mer, az nyer...

Melyik ember megy a mai világban csak az intuíciói után? Szerintem egy normális ember sem. Még inkább nem ülnek a fenekükön azzal a tudattal, hogy majd az út találja meg őket. Így valószínűleg én a döntéseimben és a megérzéseimben a normális emberek átlaga alatt állok, ugyanis én most csak így vagyok önmagammal. 

Nincs ezen semmi érdekes alapvetően. Az idősebbek aggódva néznek a jövő elé velem kapcsolatban. Hogy lesz és mint lesz, hiszen nem ártana tervezni, és felépíteni azt, ami előttem áll. A fiatalabbak meg bátorítanak, néhányan kicsit irigyelnek is ezért a vakmerőségért, a szó jó értelmében. Pedig ez csak egy érzés itt bennem, hogy szabad akarok lenni. Most nem vagyok az, hanem megfelelek mindenkinek (vagy éppen nem). Itt vannak sorban a dollgok, amit egy harminc éves embertől elvárnak, és nem tett boldoggá.

Ha választhatnék akkor utaznék és írnék. Utazóblogger lennék. Az óceán nekem az a világmindenség. Azért is utaztam el Izlandra meg Azori-szigetekre. Egyszerűen magához vonzott, nagyobb erő volt nálam. Tudom én is, hogy nem mindig tehetek ekkora dolgokat, hogy csak felülök egy repülőre és megyek, de jó volt megtenni. Az sem zavart, hogy egyedül indultam neki. Mindenki száméra kész tényeket adtam, senkivel nem beszéltem meg, kicsit hasonlít a mostani helyzetemhez. 

Persze mindig van az az ajánlat, amiért hajlandó vagyok átgondolni a döntéseimet. Most is van az az ajánlat, de ilyet nem fogok kapni, és talán nem is szeretnék. Független szeretnék lenni, és élni akarok. Élni, ahogy én akarok, ahol én akarok. Szép szavak ezek, de nem tudom még hogyan fogom kivitelezni. Talán kevés a bizalom, hogy majd bejön, mint a kockavetés. Az biztos, hogy szeretnék egy kicsit utazni, mondjuk nyáron. 

De a kötelezettség, az kötelezettség. Ki kell járnod az iskolát, meg kell írnod a szakdogád, meg kell felelj anyádnak, lennie kell egy társadnak, ezt vagy azt kell megtenned. De hol vagyok ebben én? Szerintem semmit nem kell tennem, ami nem motivál. Mert így olyan volt, mintha láncokat raktak volna rám és én is magamra.

Kellett egy hős, egy ember, aki megsegít, amikor elbotlok vagy bizonytalan vagyok. Aki odafigyel rám, és bátorít. Most azt gondolom ezt az embert számomra Horváth Orsolyának hívják. Bizonyos helyzetekben (bár ez elég öntelten hangzik), még fel is lehet nézni rá. De azért nem ártana, ha további hősök is belépnének a képbe. Nagyon szeretném. egy igazi hős mindig szabaddá tesz :) Ugye?

www.youtube.com/watch?v=b6jbyJ6RqGM