Megpróbáltam úgy élni, ahogy mások tanácsolták. Megpróbáltam találni valakit, aki érdemes a szeretetemre. Megpróbáltam szerelmet találni. Megpróbáltam elmondani mindenkinek, hogy nekem mindenem megvan már most. De igazuk volt, egy valami nem volt meg. De az nem egy másik személy. Én önmagamat nem találtam. Tegnap megkérdezték tőlem is, hogy mire vágyom a legjobban. A körülöttem lévők feleltek először a kérdésre, Van aki utazni akart, van aki szép és nagy házat a Balaton parton. Én nem akartam válaszolni, mert nem tárgyi dologra vágytam, de feleltem végül. Én arra vágyom leginkább, hogy olyan legyek, mint régen. Senki nem értette a választ. Hogy vágyhatna valaki 27 évesen a 16 éves önmagára úgy, hogy még el sem rontotta az életét? Elmondom. Az egész olyan, mint gitáron játszani. Az eszed vagy te magad, a szíved meg a gitárod. A legkedvesebb gitárod, amiből kiszáll az élet. Nem tudsz rajta játszani, már nem úgy szólnak a húrok, ahogyan azelőtt, hiába hangolod időről időre őket. Leteszed a gitárod, olykor mások megpróbálnak játszani rajta, vannak egészen kitartó zenészek is. De az a gitár csak a te kezedben szólhat úgy, mint régen, tökéletes harmóniában veled...

Szóval nem értették először a dolgot. Régebben hittem magamban, én erre vágyom legjobban megint. Szerintem ha hiszek magamban, akkor utazhatok, lehet házam a Balaton parton vagy akárhol. Akkor nem volna lehetetlen. De a hitem nélkül véres verejtékkel kell küzdenem mindenért.

Szombaton eljött hozzám egy régi ismerősöm. Direkt nem írom le ki az, de nem, nem a Szőke. Egy fiú volt nálam beszélgetni, régről ismer, és megmutatta ki voltam akkor. Én vezető voltam, a magam módján, a saját kis életemben, de vezető voltam. Tudtam irányítani bizonyos dolgokat. Az volt, amire rágondoltam. Mindenben, ami nem érzelmi dolog. Nagy köszönettel tartozom ennek a fiúnak ezért, DE inkább mondjuk úgy, hogy kiegyenlített egy számlát régről.

Most, hogy lezártam a Dávidos dolgokat is magamban, így sokkal felszabadultabb vagyok. Jobban hiszek magamban. Én tudom mennyit érek,és sajnálom, hogy nem tudtam megmutatni vagy meggyőzni erről. Azt mondom, hogy most már 85%ban az a Horváth Orsolya vagyok, aki lenni szeretnék.

A maradék 15% az már szinte semmi. Én tudom az miért hiányzik még. Így erőtől felvértezve el is hittem, hogy vannak fiúk, akik érdeklődnek irántam, vagyis inkább odafigyelnek rám. De Mókival az értetlenség közepén karba tett kézzel álltunk, mert valószínűleg félreértettünk mindketten valakit. Móki, az Móki. Meg is mondta egyből, hogy ez a fajta fiúviselkedés kamaszkorban volt divat, mint Csobán Jani szerint más dolgok is. 

Volt ma egy beszélgetésem Vele. Azzal az emberrel, akiről egykor azt hittem a nagy Ő. Elmondom, hogy volt. Tegnap este beszélgettünk egy kicsit, aztán amikor aludtam, megláttam a fejemben, hogy vannak gondjai, hogy valami nincs rendben. Tudom, tudom, de megláttam, és ez egy jel, szóval belementünk egy elmélyültebb beszélgetésbe ma este. Mindenki játszotta a maga szerepét, védte önmagát, senki nem mondott igazat. Ő elmondta, hogy boldog, és minden rendben, és szórja a konfettit. Én pedig azt kívántam, hogy legyen boldog, mert most nem az. Kisvártatva le is leplezte magát egy szóval. Úgy tudtam, hogy igazam van, hiszen láttam. Sajnálom őt. Jó ember belül a szívében, csak vannak falai. Régen az ő felesége akartam lenni, és mindig azt mondtam, hogy másnak nem szülök gyereket. Régen, amikor még hittem...

Régi gitár, nem rossz gitár. Van, amikor rosszul szól, nem juttok sehova, de hinni kell abban, hogy újra lehet játszani rajta. Csak hinni kell benne, és akkor akármit el tudok játszani, úgy is, hogy igazából nem tudok gitározni....

A mai ihlet egy régi Foreigners szám feldolgozása: www.youtube.com/watch?v=syzQF3MsmtE

Kicsit elvont lesz ez a mai. Van valami, amiről csütötök óta írni szeretnék, de képtelen vagyok rá. Nem maradtak szavaim. Ezt most csak egy ember értheti igazán. De a feszültség az megmaradt bennem, szóval muszáj valahogy kiadjam magamból. Az ikrek csillagjegyben ez a legrosszabb, az átkozott kettősség. Az a legszerencsésebb (vagy a legszerencsétlenebb?), aki ismeri mind a két oldalt. De ez a való élet, és nem a mennyország, nem kell tökéletesnek lennünk, itt lehetnek hibáink. Bár én mindig azt gondoltam, és gondolom most is, hogy a hibáink tesznek igazán tökéletessé...

Kevés olyan ember van, aki a hibáim ellenére itt maradt velem. Rengeteg hibám van...Még mindig nem tudom leírni, amit akarok, nincsenek szavak, mondatok a fejemben erről.  De nem akarom bezárni magamba, mert annak tudjuk mi lesz a vége, tehát csak alternatívan.

Egyszer volt egy kislányka itt a nagyvilágban,

Akármit is csinált, sose volt hiába.

Jöttek-mentek életében a jó meg a rossz dolgok,

A várában sokféle nép táncolt, pörgött, forgott.

Hitte ő a tündérmesét, láttot is sok békát,

Végigjárta ő is velük az összes szamárlétrát.

Akárhány is kapott tőle reményteli csókot,

Nem látott ő hercegeket, csak sok buta pókot.

Bolondokból elég legyen, bezárta a várat,

Nem engedett oda senkit, azt mondta túl fáradt.

Volt ennek a kislánynak egy igazán jó barátja,

Amikor sötétség volt, ő volt az ész zsarátja.

Azt mondta a hű barát: nem léteznek hercegek,

Élvezze a kislány inkább az életben a perceket.

Kiáltott a kislány egyszer: Nyitva van az UdvarRom,

De csak azt engedem be, akiről én úgy gondolom.

Teltek-múltak a napok, mosolygott a kislány,

Örült annak, hogy ennyire nagyon sok színt lát.

Megjelentek új barátok, és közöttük a békák,

Barátságból tett a kislány még egyszer egy próbát.

Volt ott olyan béka, amely gyönyörűvé változhat,

Nem gondolta el a kislány, hogy némaságra kárhozhat.

Hálás volt a kislányka, mert széttört az a lakat,

De nem mindenki tudta átugrani a vár előtt a falat.

Volt a várnál egy érdekes, ámde néma béka,

Kemény volt, és törhetetlen, mint a legerősebb tégla.

Megijedt a kicsi lány és megijedt a béka,

Egyszerre a kislány lett már csak igazán néma.

Csalódott és dühös volt, ugyanakkor boldog,

Mert ez a kis néma béka sok gátlást kioldott.

Lehetne ez tündérmese, de a kislány feladta,

A békának az utolsó kenetet önmagában megadta.

De tudjátok, hogy élt egyszer egy kislány a világon,

Akiből egy néma béka húzott ki rengeteg sok szilánkot :)

Most jobb. Határozottan :)

Vannak olyan időszakok és olyan döntések, amik után nem érzem magam olyan jól. Vannak azok a pillanatok, amikor rengeteget agyalok azon, hogy mit csinálok rosszul, és mit kellene tegyek a fejlődéshez. Vannak azok a bejegyzések, amikor nem akarom leírni, amit igazából gondolok. Ilyenkor a zene segít, hogy kifejezzem magam, illetve mutassak valamit abból a zárt világból, ami bennem van. Fogalmam sincs, hogy ki mennyit fog érteni ebből a posztból, mert a napokban úgy érzem magam, mint aki bezárt egy újabb ajtót, felemelt egy újabb falat. De megpróbálom elmondani zenével és szöveggel, hogy mikor hogy érzem magam...Aki ismer, érti mindent, kíváncsi leszek, Te hányat értesz meg?

1. Régen volt már az az időszak, amikor verhetetlennek éreztem magam. Egyszerűen csak a világ tetején álltam, és minden sikerült. Teljesen tombolt bennem az energia és az erő, nem volt lehetetlen. Mindent megkaptam, amit csak akartam, és szólt bennem a rock és a tettvágy...www.youtube.com/watch?v=v2AC41dglnM

2. Nem voltam mindig erős. Volt olyan, amikor nagyon gyenge voltam....www.youtube.com/watch?v=7H6IsxWOBvc

3. Vannak a jó dolgok, amikor sokan vannak körülötted, meg vannak a rosszabb dolgok, amikor nem vagy a topon, és akkor a barátok vannak körülötted. Rám mosolygott valaki az égből, amikor Mókit megismertem. Leírhatatlan, hogy milyen ő, de nagyszerű. Pisis korunk óta fogjuk egymás kezét, és azóta rengeteg dolgon mentünk keresztül együtt...www.youtube.com/watch?v=PVGWQ7TiCn0

4. Találtam jó munkát, jó emberekkel, jó gyerekekkel. Amikor a Kaméleonban vagyok, akkor olyan nyugodt tudok lenni. Ne érdekelnek az elvárások, meg a gondok, csak olyan jó minden :) www.youtube.com/watch?v=fahr069-fzE

5. Igazából volt kialakult világképem a párkapcsolatokról. Optimista világképem, tényleg...Az én fejemben is tündérmese volt. www.youtube.com/watch?v=-JcW19pR2xw

6. Na és ha ezt teljesen végignézitek, akkor nagyon nevettek, de higgyétek el nekem, hogy ilyen létezik...Ezután meggondolja az ember, hogy valaha rá mer-e nézni fiúra...www.youtube.com/watch?v=fWNaR-rxAic 

7. Talán megértitek, hogy néha vannak rossz álmaim...www.youtube.com/watch?v=4V90AmXnguw

8. Van bennem jó szándék mások felé, segíteni szeretnék sok embernek. Nem tudom megmondani az okát. Szeretnék jó ember lenni.www.youtube.com/watch?v=qr77X7PH74w

9. De nagyon sokszor azt érzem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, sokkal jobbnak kellene legyek....Never over...www.youtube.com/watch?v=LFfS4p3Tl0k

10. Amikor meg magam alatt vagyok, mint az utóbbi pár napba, csak ez jár a fejemben: www.youtube.com/watch?v=HXkH3bxpiUw

Ez voltam én 10 dalban. Mindegyik én vagyok, egy rész belőlem. Pink Floydot szándékosan hagytam el most. Legközelebb...:)

Mondják, a kaméleon sokszínű. Mondják a kaméleon elrejti önmagát. Mondják a kaméleon magányos állat. De én ismerek egy olyan Kaméleont is, amire ezek a tények igazak, de ugyanakkor egyáltalán nem. Sokszínű Kaméleon ez, és nem könnyű egységként működtetni, de nem lehetetlen. Elrejti önmagát, de ha együtt létezel vele, akkor megérted, hogy van mit rejtegetnie, és  megérted, hogy kivételesnek kell lenned ahhoz, hogy igazán lásd. Ez a Kaméleon magányosnak tűnik, de nem az, csak nagyon zárt. A benne lévő sokszínűség maga a teljesség, ezért nem kerülhet bele akárki. Ez a Kaméleon az én csoportom, és én nagyon büszke vagyok rájuk, mert hiába vagyunk sokan benne, a sok szív mindig egyszerre dobog...

Az életünk nem mindig könnyű. Vannak pocsék napok. Vannak hullámvölgyek. Vannak viták. Van sírás is. Meg vannak azok a dolgok is, amelyektől félünk, és csak az segít át minket a nehézségeken, ha egy emberként gondolkodunk. Történt tegnap valami. Sárit baleset érte az oviban, és eltört a keze. Késő délután tudtam meg, az eset után néhány perccel. Nagyon idegesek voltunk, mi óvónénik. Tudom, hogy nagyképű vagyok, de ezek a gyerekek kicsit az enyémek is, nagyon sokat vagyunk együtt. Szóval eléggé megzuhantam, de Évi és Enikő is. Aztán eljött a reggel, és tudtam, hogy beszélnem kell a srácokkal...

Nem volt olyan könnyű. Próbáltam megnyugtatni őket úgy, hogy én is ideges voltam közben. Ákombákom körben elmondtam mi történt, és ezzel kapcsolatban a balesetvédelmi szabályokat újra átbeszéltük. A Kaméleonokon a sokk jeleit véltem felfedezni, mintha nem is hallanák, hogy átvesszük a szabályokat. Szóval elküldtem mindenki mást onnan, és csak mi maradtunk, az a Kaméleon, akinek egységként kell gondolkoznia. Felálltunk egy körben, de nem fogtuk egymás kezét. Mondtam nekik, hogy küldhetnénk erőt Sárinak a fejünkben, és aki úgy érzi ez jó ötlet, az fogja meg a mellette álló kezét. Egyszerre fogta mindenki mindenkiét :) Becsuktuk a szemünket, és próbáltunk neki jókívánságokat küldeni és erőt. Reméljük eljutott, és érezte, hogy vele vagyunk.

Kérdezgették tőlem, hogy mikor lesz újra itt velünk, de nem tudtam még megmondani. Egy emberként mondták, hogy vigyáznak rá és segítenek neki, csak legyen itt. Ezen nagyon megdöbbentem én is. Nem is tudtam mit mondani, csak azt, hogy ebédnél felhívjuk az anyukáját és beszélünk vele.

Szóval ebéd után leültünk. Megbeszéltük, hogy kihangosítom őket. De ezt ismerték már, ha korábban pl Piroska néni volt beteg, őt is sokszor felhívtuk, amikor kérték. Komolyan aggódtak, láttam rajtuk. Megnyugodtak, amikor hallották, hogy minden rendben, és Sári hazamehetett már a kórházból. Elmondták, amit akartak. Én nem nagyon tudtam tartani magam, és megkönnyeztem Sárit meg azt is, hogy ennyire érzik ezt az összetartozás dolgot. Úgy kijött a stressz azt hiszem. Megölelgettek nagyon :) Pontosan tudták, hogy ez kell.

Folyt tovább a napunk, elmentünk a mosdóba alvás előtt, de persze én még mindig az események hatása alatt voltam, de nem könnyeztem már. Ekkor odalépett elém Brüni, és ezt mondta: " Ne legyél szomorú, tudod, hogy vissza fog jönni, nem lesz semmi baj!". És ezzel annyira megnyugtatott, hogy magam is megdöbbentem. Szerintem a gyerekek rengeteg dolgot jobban látnak, mint mi felnőttek, ezért nem is kételkedtem abban, hogy igaza lesz. Megölelt, én pedig megköszöntem, hogy megnyugtatott. 

Nem hittem, hogy ezt a Kaméleonok közti belsőséges kapcsolatot lehet fokozni tovább is, mert hát tanubizonyságot tettek arról, hogy egyek vagyunk, de akkor történt még valami. Zoé kiment a mosdóból már, de visszajött, megállt előttem, és olyan nagyon furcsán nézett rám, sose láttam még ilyennek. Nem nagy lelkizős típus így kifelé,magában szokta elintézni a lelki dolgokat. Nem is szólt egy szót sem, de tudtam, hogy mit akar. Mintha azt kérdezné hogy rendben vagyok-e, nem tudom elmondani nektek érthetően, csak tudtam. Mondtam is neki, hogy rendben vagyok. Ellépett egyet, de visszafordult és újra rám nézett. Mintha azt kérdezné: biztos? Akkor azt mondtam: Tényleg. Csekkolta a lelki állapotom :) Így mentünk aludni. 

Igazából én teljesen megnyugodtam, és úgy érzem a srácok is. Simi mondta, hogy ő is beszélni akart anyával telefonon. Nem is jutott az eszembe, és bocsánatot kértem tőle, hogy elfeledkeztem róla. Ez olyan Kaméleon dolog volt, csak ezzel tudtam megmagyarázni. Ezt nekünk kellett intézni a magunk módján. Mert a kaméleon sokszínű, elrejti önmagát, és magányos típus. De igazából ez a Kaméleon olyan, akiben elfér a sokszínűség mégis egy. Elrejti önmagát, mert a kincseket is nehéz megtalálni, ezért csak annak mutatja, aki megérdemli. És magányos típusnak tűnhet, pedig igazából egy erős család. És a családtagok vigyáznak egymásra és szeretik egymást...:)

Visszavárunk Cinci babám! <3

Vannak az életünkben nagy felismerések. Amikor rájössz: Ez most valami. Ma történt velem egy "valami". Szembejött egy felismerés az oviban. Van valami, amivel a srácok elég sokszor piszkálnak. Tudják, hogy nem az én asztalom a dolog, és eddig azt hittem, hogy direkt szivatnak. Mert bizony szoktak olyat csinálni más emberekkel, de velem nem. Így nem is értettem miért szekálnak ezzel. Aztán ma összeállt a kép, és csak magamat tudom ismételni: elmondhatatlanul imádom őket :) És tudom én is, hogy ezt sose fogom tudni megköszönni nekik eléggé...

Valahol a szivárványon túl az álmok valóra válnak mondja a dal is. És mi tényleg így élünk ott a Kaméleon csoportban. Merünk nagyot álmodni együtt. Együtt. Az egyetlen olyan igazán tiszta hely, ahol elfogadás meg csapatmunka zajlik együtt. Persze vannak jó és rossz napok is, mint mindenki életében. Meg vannak azok a pillanatok, amikor felnőtt fejjel megéled azt, hogy valaki vigyázz rád. Rám a csoportom vigyáz, és ezt ma újra megéltem :)

A szivárványnak nagy jelentőssége van, mert ma ezt festettük az oviban, Amilyen sokszínű a szivárvány, annyira sokszínű gyereksereg jár hozzánk. Együtt festettünk ma néhányan. Ott volt Dani és Menta meg Dia és Félix meg Dévid. Olyat mondtak nekem, amit sokszor mondogatnak, csak ma megértettem, hogy miért. Folyton azzal "piszkálnak", hogy menjek férjhez. De komolyan, ebben az évben nagyon rákapcsoltak a nagyok és a középsősök, egy időben napi téma volt. Persze próbáltam kivédeni vagy épp magyarázni a bizonyítványom a semmiről etéren, de hiába mondtam bármit, csak a fejüket csóválták.

Ma a szerelemről beszélgettünk. Azt hiszem Dévid hozta szóba a dolgot, hogy szerelmes. Én meg megkérdeztem, hogy az mit jelent. Hát kedves mindenki, ez azt jelenti, hogy annyira szeretsz valakit, hogy csókolgatni is bírod :) Menta szerint ha már eddig eljutottál, akkor lehet gyereketek is, és aztán boldogan éltek örökre. Dia szerint nem árt ha esküvő is van a csókolózás után, mert ez így követi egymást, és csak később lesz gyereketek. Aztán Dani bemondta a tutit: " Ne kérdezd már, hanem inkább próbáld ki, hogy milyen szerelmesnek lenni!" Akkor elkezdtem gondolkozni, hogy én lehet nem is tudom milyen annak lenni úgy igazán. Voltam oda sok fiúért, sokáig, de nem tudom az az volt-e. Szerintem ez olyan, mint a múltkor, amikor lázas lettem, és már három napja az voltam, csak én nem vettem észre, csak amikor anyukám rámkiabált, hogy miért nem szóltam, hogy az vagyok. Szóval lehet, hogy voltam, csak nem tudtam, hogy az az.

De ennek nincs is jelentőssége. Mert a lényeg ezután jött. Én mondtam, hogy még nem lesz gyerekem, mert hát itt vannak ők nekem, és ez így most jó. Na és ekkor fel lettem világosítva egészen megdöbbentően a tényállásról Dani és Menta által. Azt mondták nekem, hogy ők nem lehetnek majd mindig velem, és azért " piszkálnak", hogy valaki akkor is vigyázzon rám, amikor elballagnak. Mert akkor nem tudják mi lesz velem. 

Ezt mindenki tegye el magában oda, ahová gondolja. Én csak annyit mondok, amiből ők mindent értenek: Mami szeme fényei. Azért ennél a pontnál nagyon kellett magamat tartani. Dávidnak üzenném ezen keresztül, hogy újra megtaláltam én is a védőangyalaimat :)

És akkor zenéljünk: www.youtube.com/watch?v=eVx7cdDGCxk

Na, aki velem nőtt fel, és fiú, az pontosan tudja, hogy mi ez. Vagytok néhányan. Azt is tudjátok, hogy nem volt az erősségem ez a játék, pedig éveken keresztül napokon át játszottunk. Rengeteget tanultam a fiúktól, kenték-vágták ezt a játékot. Aki nem ismeri, annak mondom, hogy ez a Rizikó. Kapsz egy küldetést a játék elején, és akkor nyerted meg, ha teljesíted. Milyen ismerős, még felnőttként is sokszor használom fel, amit azokból az időkből tanultam. Tudom, tudom, annyi mindent csináltunk. Hunyóztunk, tengóztunk, pinyóztunk, kresszeztünk, Hotel, Cludo, emeletes bunkit építettünk, ahova csak Pistike fért be....volt ott minden....de nekem a legtöbbet ez a játék adta. Lazán levernének a fiúk a mai napig is ebben a játékban. De azért legyetek büszkék, mert ragadt rám valami a koszon kívül...

Mikitől tanultam, hogyha van egy küldetésed, akkor nem feltétlenül csőstül kell rontani a házba, hogy nyerni tudj. Lehet taktikázni, lehet játékosok figyelmét elvonni a valós célról. Fel lehet építeni a győzelmet kevésbé egyértelmű elemekből is, és fel sem tűnik a többieknek.

Zolitól tanultam, hogy a diplomácia milyen kifizetődő tud lenni. A jó alku kötése lehetőséget ad a csendes nyerésre is. Vagy arra, hogy mások intézzék el a te győzelmed. Vagy arra, hogy gyűjtögess, gyűjtögesd az embereidet. Van, amikor mindent összegyűjtessz, az összes nehéztüzérséget és akkor kezded el a játékot. Türelem és megfontoltság.

Szöszi. Tőle ebben a játékban a megalkuvást és a jó időzítést tanultam. Akkor még nem ilyen önsanyargató volt, mint most. Tetszett, hogy sodródott az árral, ez is egy játéktípus. Nyélbe ütötte a saját alkuit, a saját szövetségeit, és jókor, jó helyen lépett ki vagy be. 

Vass Tomi játékát is szerettem. Bár ritkán volt eredményes. Ő egyszerűen csak JÓ. Nagyon jó és nagyon tiszta játékot játszott mindig. A legtisztább a csapatban.

Peti. Na erről regélhetnék. Világ életemben irigyeltem ( a szó jó értelmében) a logikáját. Annyira taktikus és átlát mindent. Olyan sokmindenre megtanított, de mindig csak akkor láttam az észjárását, amikor elmagyarázta. Ő tipikusan a hirtelen halál, amikor a semmiből bejelenti hogy nyert. És tényleg nyert. Mi meg csak pislogtunk.

Az én játékom meg? Összeszedetlen, átgondolatlan, átlátható,és védelem alapú. Sose tudtam megfelelő helyre rakni az embereimet. Mindig össze-vissza vándoltroltak a pályán. Nagy kuszaság volt az egész. A célom mindig egyértelmű volt mindenki előtt. A szövetségeimben sodródtam. Időzíteni sosem tudtam, és csak egy porszem voltam a nagy taktikusok mellett. De szép színű volt a bábum :)

Mégis imádtam nagy tétekben játszani, mindent vagy semmit alapon. Hiába a rövidség, vagy a korai kiesés, azért néha megkavartam a pálya elrendeződését. De az én érdeklődésem és kitartásom sosem tartott hosszú ideig. Amíg láttam előbbre jutást, addig élveztem, hogy rendezgetem a terepet. Ahogy visszaestem vagy átmenetileg szünetelt az utam,azon nyomban érdektelenné vált a játékom. Hamar meguntam. Ugyanakkor imádtam nézni, ahogy tovább játszanak. Külső szemlélőként figyelni a taktikákat és stratégiákat.

Igen, sokat kaptam a játéktól. Mégis a mai napig ha játszom, akkor ingoványos talajon lépkedek. Nagy tétekkel játszok, és keveset nyerek. Amíg izgalmas a játék, addig nagyon benne tudok lenni. De amint nem látok fejlődést kiszállok. Viszont tökéletesen tudom, hogy milyen játékos típusok létzeznek, köztük nőttem fel. Ezért azt is tudom, hogy mikor kell kiszállni és mikor kell folytatni.

Próbáljátok ki ezt a társast, ajánlom mindenkinek, aki nem fél gondolkodni :)

Az életben rengeteg szörnyűséget élünk túl. Olyan dolgokat is, amelyek után erősen megváltozik az életünk, az egyéniségünk, a világlátásunk. De az idő sok sebet begyógyít. Mégis, amit a múltban láttunk valaha, az örökre velünk marad, akkor is ha nem akarunk emlékezni rá. Egy ideig nem gondolunk rá, olyan, mintha el is felejtenénk, de van amit nem lehet elfelejteni. Vannak dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk. Ott vannak minden reggel, amikor kinyitjuk a szemünket. Minden este, amikor aludni megyünk. Minden döntésünkben, amit meghozunk. Minden pillanatban, akkor is, ha azt hisszük, hogy nem emlékszünk rá. Ezek azok a mumusok, amelyeket a keresztjeinknek hívunk. Biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van ilyen keresztje. Nekem van. A legfélelmetesebb mumus, amit eddig láttam életemben. Ez pedig az apám legutolsó napja. Az a nap, amikor felfogtam mi zajlik körülöttem.

A mumus visszajött. Itt volt már hónapokkal ezelőtt is. Talán végig, csak nem akartam szembenézni vele. De biztos vagyok abban, hogy még most sem tudok. Egy ismerősöm elmondta nekem, hogy hasonló betegséggel küzd, mint az apám. Nem tudja, hogy ez az a mumus, ami ellen nem tudok küzdeni. Nekem közvetve újra végig kell néznem azt a folyamatot. Sajnos még emlékszem, hogy mit tettem akkor. Jobban mondva mit nem...

Én nagyon szerettem az apámat. Tudtam, hogy beteg lesz, rengeteget ivott. Én pedig nagyon könnyen hagytam, hogy ez bekövetkezzen. Nem voltam elég erőszakos, csak hagytam, hogy ezt csinálja magával. Nem voltam ott, mert féltem tőle. Féltem, ha sokat piszkálom, akkor nem fog szeretni. Így is minden kedves szó tőle a mennyországba repített. Ha dícsért, akkor úgy éreztem megfelelek. Mindig meg akartam felelni neki, ezért nem mertem megszólalni. Aztán összevesztünk. Nem beszéltem vele hónapokig, mert nem akart látni. Aztán felhívott, és egyszer csak ott álltam az utolsó napján. Jól emékszem arra a napra. Üveges tekintettel nézett rám, mint akiből már kiszállt az élet. Rám nézett, de nem látott, el volt kábítva. Az szobatársa elmondta nekem, hogy éjszaka kiabált, hogy haza akar jönni. Én pedig felébredtem a gyerekkorból 18 évesen azon a napon. Én hagytam...hagytam, hogy ezt tegye. Két dolgot ígértem akkor. 1. Jó ember leszek, akkor is, ha ezt már soha nem tudom jóvá tenni. 2. Levezeklem a büntetést.

Igazából magamat betegítettem meg. A rohamok, azok voltak a legrosszabbak. Mert akkor mások is látták, hogy gyenge vagyok.Nem szóltam egy szót sem, csak a fájdalmaktól nem bírtam felkelni. Sokszor kaptam injekciókat. Ezt csináltam magammal, mert el akartam fojtani mindent. A kedvenc mondatom akkorról: " Erről nem beszélünk". Sokmindenről nem beszéltem. Sokáig.Senkinek. Aztán meggyógyultam. De tudom, hogy ezt soha többet nem bírnám végignézni újra.

Az élet visszadobta a labdát. Közvetve, de a részesének kell lennem. A legrohadtabb, hogy visszaemlékeztem. És tudom, hogy nem biztos, hogy erős tudok lenni. Hogy tudok nem sírni, csak kibírni. Ezért elhatároztam, hogy ezt megint csak egyedül kell elintéznem magammal. Nem vigyázhat rám senki. Én egy nagyon erős lány vagyok, és az a pici részem, ami nem az, az csak az enyém kell legyen. Már látszik az első fázis, anya látta már rajtam. Vannak félelmeim...

Dávidnak elmondtam a dolgokat. Megmondtam, hogy nekem nem kell ő. Ez nem volt igaz. Jobban kell, mint valaha. Nem bírtam ránézni közben, nem tudtam volna tartani magam. De nem akarom, hogy belekerüljön ebbe, hogy úgy lásson, megtörve. Mert ha engedném, és akkor hagyna ott, akkor nem tudom mi lenne, de nagy törés az biztos. Abban az állapotban nem tudom megvédeni magamat. Még saját magamtól sem. Azt mondta így nem tud segíteni. Ahhoz hogy hagyjam, hogy segítsen: feltétel nélkül kellene bíznunk egymásban. Ez neki nem megy, így nekem sem. Mondott egy érdekeset, amikor elváltunk. Azt mondta olyan vagyok, mint egy védőangyal,és teljesen mindegy miről beszélgetünk, 20 mondat után rájön mindig, hogy mennyi mindent rosszul csinál az életében. Ott, akkor megértettem valamit. Én is hatással vagyok rá. Nem örülök, hogy ezt érzi. Jobban szeretném, ha azt érezné, hogy segítek neki. Ahogy elváltunk azon kezdtem gondolkozni, hogy miért nem szeret engem. Hogy mit csinálok rosszul. Miért nem akar a barátom lenni. Szóval az Akácfa/Wesselényi sarkán már folytak a könnyeim. Minél jobban szeretném, annál inkább nem tudok megfelelni neki. Hogyan is tudnám megértetni vele, hogy én jó szeretnék lenni hozzá. Sok dolgot nem mondtam meg neki, nem akartam. Nem lett volna értelme, mert ő is védi magát. Olyan, mintha saját magamat akarnám megtörni, szóval megértem miért csinálja ezt. Nekem meg könnyebb volt azt mondani, hogy nem kell, mint azt, hogy kell. Nem foghatja a kezem,  nem kérhetem rá. Mindenki a csalódástól fél. Én is. Félek a kudarctól, ezért félek végigjátszani a játékot.

Én, védőangyal? :) Én még magamat sem tudom megvédeni. Angyal? Az angyalok jók. Én tettem már olyat, ami nem jó. Mert vannak dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk. Ott vannak minden reggel, amikor kinyitjuk a szemünket. Minden este, amikor aludni megyünk. Minden döntésünkben, amit meghozunk. Minden pillanatban, akkor is, ha azt hisszük, hogy nem emlékszünk rá. Ezek azok a mumusok, amelyeket a keresztjeinknek hívunk. Biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van ilyen keresztje. Nekem van...

És egy zene nektek, ami ide illik és szeretem is nagyon: www.youtube.com/watch?v=qr77X7PH74w

Odasétálsz a hazai bázisra... Ráállsz, megfogod az ütődet, megkezdődik a te köröd. Hallod magad mögött az ellenfél piszkálódását, aki pezsgőt bontana, ha eltévesztenéd az ütést. Markolod az ütődet, és koncentrálsz. Utoljára még végigfuttatod a szemedet a csapattársaidon, akik hisznek benned. De egy pillanat múlva már csak a dobó létezik a labdával. Látod, hogy azon gondolkozik, hogyan fogja megcsavarni a labdát. Próbálod kiszámítani a labda útját, az ütés szögét. Beugrik egy emlék, elég halvány már, arra gondolsz, hogyan jutottál el eddig, mi késztetett arra, hogy újra pályára állj. Tudod, hogy magadért csinálod, nyerned kell, nem lehet másképp. Érzed, hogy ez az a labda, amit tökéletesen kell eltalálnod, hogy megfelelj a csapattársaid hitének, hogy tegyél valamit magadért...

Nincs sok időd taktikát választani. Gyorsnak és eszesnek kell lenned ahhoz, hogy érdekessé tedd a játékot. Hirtelen felébredsz a merengésből, repül a labda feléd. Nagyon félsz tőle, emlékszel, hogy kis idővel ezelőtt csúnyán eltalált ez a kis labda. Sok labda nem a te labdád volt, de ez az lesz, csak tudod. Elütöd, nem is látod igazán, mert egy pillanatra lehunyod a szemed, csak hallod a hangját, ütőt ért...

Az emberek hangja kelt fel a stadionban, megtetted az első lépést a siker felé. Nincs más hátra, futnod kell. Ismered az érzést, menekültél már eleget a rossz labdák elöl. Ha nem voltál elég gyors, keményen eltaláltak, és még most is látod a hegeket magadon. El kell indulnod, de nem menekülhetsz. Hallod saját magad: "Ne félj a kudarctól, játszd végig a játékot!". Sokszor hallod még a saját köröd alatt magadtól...

El is indultál, közeleg az első bázis. Eszedbe jut, hogy már meddig eljutottál, már nem léphetsz vissza. Az első bázisban benne van egy ígéret, egy ígéret arra, hogy képes vagy eljutni a második bázisig. Annyira el akarod érni a célt, hogy nem veszed észre, hogy ez a játék nem csak rajtad múlik. Ez egy csapatjáték, többen kellenek hozzá. Tudod hogy ez nem az erősséged, nincs más választásod, hinned kell magadban. Elbotlottál az első bázison, az ígéret nem vált valóra. Látod mi zajlik körülötted, de nem akarod látni, csak el akarsz sétálni, láthatatlanná akarsz válni, de nem lehet. Érzed, hogy nem adhatod fel ilyen könnyen. A labda kézről kézre kerül, de nem fogod fel. Csak mész előre a második bázisig...

Félsz tőle, hisz az első bázis sem váltotta be az ígéretét. Minek tovább menni? De még mindig hallod magadban: "Ne félj a kudractól, játszd végig a játékot!". Sokkal óvatosabb vagy, jobban odafigyelsz, megvéded magad az eséstől, és eljutsz a második bázisra. Újra vár egy ígéret, az ígéret, hogy helyed van itt. Ekkor már nincs időd félni a kudarctól. Bevetted a második bázist. Körülnézel kik is állnak körülötted. A csapatod, de vannak más színű mezben is emberek. Olyan hasonló a mezetek színe, hogy a sok fehérség elvakít, nem látod rendesen ki hová tartozik. Dobják a labdát ide-oda, gyorsan cikázik a levegőben, de nem látod ki az, aki nem csak bábként tekint rád, hanem azt akarja, hogy sikeres légy. A második bázishoz ér a lábad. Lenézel rá, nem botlottál el, de mégis olyat látsz, amit nem akarsz. Megkopott a bázis, alig látszik ki a földből. Tele van salakkal, és talán a csapattársaid saját sikerük hajszolásánál rugdosták össze ennyire, mert nem is látták mennyire fontos neked. Megláttad a bázisod egy másik arcát, és elbizonytalanodtál, hogy tovább menj-e. Mi lesz, ha a következő bázis is csaldást okoz?

De ez egy pálya. Ez az a pálya, amit te választottál magadnak. Az a pont, ami kell neked, mert nem akármilyen pont. Tudod, hogy ez a hazafutás nem csak egy pontot ér a többi mellett. Ez a te pontod, ezt te taktikáztad ki, ezt te akartad így. Mégis lelassulsz, már-már megállsz egy helyben. Azt mondod, hogy nem tudod tovább csinálni. Mindent megpróbáltál, de hiába te választottad ezt a pályát, ezt a taktikát, ezt a labdát...Talán a játék nem akar téged. Béna vagy és nem neked való. Talán te nem érdekled a játékot. Csalódsz magadban. Tudod, hogy megpróbáltál teljesíteni, megpróbáltad a pontot megszerezni, mindent megtettél, amit lehetett, de nem kellesz a játéknak. Elmélázol a harmadik bázis felé...

A véletlen mégis a harmadik bázishoz küld. Hát itt van megint, és még te is itt vagy. Ez a bázis nagyon tiszta, így érzed. Ránézel, és hiába próbálsz random lenni, érzéketlen. Mégis érzel valamit, még mindig fontos neked ez a játék. Szeretnéd tisztelni a játékot, hogy a játék is tiszteljen téged. Szeretnéd, ha tudná a játék, hogy mennyire szeretnéd megismerni minden rejtett titkát. Csak valahogy még nem vagy rá méltó. Nem tudod abbahagyni a harmadik bázisnál, menned kell. Láttad már a célt, sokszor végigmentél a képzeletedben a pályán, és megszerezted a  pontot. Elhitted magadról, hogy jó játékos vagy, és tudtad, hogy a pont után is tiszteled majd a játékot. Meg kell győznöd a pályát arról, hogy méltó vagy rá. Tovább kell menned...

Ott van a végső cél, és még nem ért vissza a labda. Még van esélyed befutni, becsúszni az utolsó bázisra. Az utolsó esély, amit adtál a játéknak, és az utolsó esély, amit magadnak adsz játékosként. "Ez egy játék"- Hallod a labda susogását. Tudod te is, hogy "túl komplikált vagy!",de ez egy nehéz játék. Ésszel kell játszani, nem elég, ha gyorsan tudsz futni. Mert megígérted, még a hazai bázison: "Nem futok el előled". 

Már majdnem beértél, csúszol a cél felé. Közben koszos lettél és megizzadtál, talán vért is izzadtál, hogy képes legyél ennyire akarni valamit és kitartani mellette. Szeretted a játék minden pillanatát, mert izgalmas, mert erőt próbáló. Mert tudod, hogy ez nem csak baseball, hanem attól sokkal több. Be akarod bizonyítani a pontoddal a játéknak, hogy igazából sokkal fontosabb neked, mintsem csak egy játék legyen.

Harsog a tömeg, hallod a labdát a füled mellett elsuhanni. Hallod, ahogy az ellenfél kezében landol a cél előtt. De már csak a hitedet látod. A hitet, hogy meg tudod csinálni: "Ne félj a kudarctól, játszd végig a játékot!". Pillanatokon belül kiderül, hogy megérte-e hinned. Becsúszol a célba, hallod a tömeg morajlását, de nem látod még hogy képes voltál-e nyerni. Odapillantasz, de még csak porfelhőt látsz. Ez az utolsó nagy lélegzet, amikor képes vagy még hinni magadban, lassan eloszlik a porfelhő, és a bizonytalanság utolsó lélegzete tartja benned a reményt, hogy jól választottál pályát...

Éjszaka sokféle fényt látunk. Látjuk a lámpákat, amelyek megvilágítják az utcákat.Látjuk az autók fényét az országúton. Látjuk a csillagok fényét, ha szerencsénk van. De nekem megadatik, hogy meglássam a sarki fényt Izlandon. A fények sokmindent megmutatnak az éjszakában.Megvilágítják mindazt, amit elrejt a sötétség. Mégis az éj leple alatt is létezik olyan fény, amely vakítóan erős, amelytől nem látom tisztán, hogy mi rejtőzik a sötétben, milyen démonok kísértenek az éjszakában...

Ezt fogom én is látni élőben. Nagyon várom már. Írtak az utazási irodától, hogy nem tudok tovább gondolkozni, kell vagy nem...Kellett. Sok pénzbe kerül ,meg fel kell ülni a repülőre, de annyira nem lehet vészes. Reméljük beleadnak 110%-ot és ha jól játszanak, akkor élve hazajutok. Teljesen fel vagyok pörögve, hogy ezt megtehetem ebben az életben. Találtam egy szobatársat is, jön egy gyerekdoktornéni is, szóval rossz ember nem lehet. Így kevesebbet kell fizetni. Annyit gondolkoztam erről, de benne van a 27 kívánságban, és most tudok eljutni, lehet, hogy többet sosem. Persze van amitől kicsit izgulok, mint a repülés pl. Vagy, hogy anya infarktust fog kapni, mert már elképzelte, hogy milyen csúfos végem lehet. De mennem kell, érzem...:) És már nagyon várom. 

Tegnap nem jóféle fény gyúlt a fejemben. Ha akarom, ha nem, a Szőke itt él velem. Itt van velem minden egyes napon. Móki mondta, hogy olyan, mint egy démon. Elmondom hogy volt. Éjjel kijött Vass Tomi. Ültünk az árokparton és csöveztünk, kijött éjszaka egy üveg borral, hogy igyuk meg. Szóval ott ücsörögtünk, és tök jól elvoltam, amíg nem kellett magamról beszéljek. Jajj, azok a kérdések..."Azért hívtál fel, mert Pap Tomi nincs a városban?" Mintha azt kérdezné azért hívtam-e fel, mert nincs ló, jó a szamár...Olyan volt az egész, mintha a Szőke ott állna mellettem. És ott is állt, ott volt velem. Így persze eléggé fel voltam zaklatva, mert eszembe jutott, hogy ez egy tök jó pillanat is lehetne. De nem...mert min gondolkoztam? Hogy félreértem az eseményeket és rohadtul be fogok égni Vass Tomi előtt, mert a Szőke legátolt, lebénított fejben. És láss csodát, be is égtem piszkosul. Totál görcsös lettem, amikor megemlítette, és onnantól nem bírtam meglépni rendesen dolgokat. Most megint nem szól hozzám 4évig,pedig most semmi se történt. Miki is nagyon hiányzott. Azt is kérdezte milyen volt Mikivel...Sose voltam Mikivel, de ezek a kérdések meg honnan jönnek belőle? Végül rengeteget beszéltem, ez van, ha ideges vagyok, össze-vissza hadováltam, mint egy igazi hülye. Hozzáteszem, ennyire nem nézhettem be ezt a szitut, még most is azt mondom.

Aztán meg itt van Sanyi, aki udvarol. Anyának már látatlanban is tesó, mert anya nem szeret főzni. Sanyi meg szakács. Olyan kedves meg érdeklődő, és a furcsaságaimat is tök jól veszi. Pedig vele is olyan vagyok, mint egy idióta. Csak ő meg nagyon nagyon komoly, érzem rajta, hogy komolyan hátast dobott tőlem, pedig olyan kis szerencsétlen vagyok. Móki megmondta, nekem ez a mumus, a párkapcsolat.

Szóval rengeteg dolog történt és történik mióta Gyulán vagyok. A Szőke hetek óta itt van velem a fejemben meg amúgy is. Dáviddal is milyen nagyon nem jó. Eltört bennem valami a szülinapja óta. Ő megmondta, hogy amit láttam az milyen volt. Tényleg az volt. Annyira bánt engem, hogy nem kíváncsi rám. Nem is érdekelte milyen ember vagyok, ez nagyon bántja az önérzetemet. Nem feleltem meg, nem tudok megfelelni neki, nem tudok elég érdekes lenni neki, hogy rám szánjon időt. Bosszant, hogy ilyen nyomi vagyok már megint, ilyen unalmas, ilyen semmitmondó, hogy egyszerűen nem kíváncsi rám. A sötétben ez a fény is kigyúlt a fejemben. Nem akartam tudni, pedig láttam, csak nem akartam észrevenni. Pedig ő meg egy tök jó emberke, sokszínű, okos és kedves is. Érdekes jelenség, szeretem benne, hogy látom, amit jól titkol. 

Ezt akartam. Meglátni a fényt, a fiúkat. Hát itt vannak. És én hol vagyok? Még mindig a sötétben.

Miért is szeretjük a napszemüvegeket, azon kívül, hogy divatosak? Mert tompítják a külvilág fényét. Más színben láthatunk dolgokat. Eldughatjuk a lélek tükrét mögé. Álcáz minket a kínos helyzetekben. Viselésükkor új stílusban tetszeleghetünk. Egy időben én is imádtam a napszemüvegeket, volt mindenféle színben. A dolgok mostani állása szerint azonban, hiába nem viselem mostanában, mégis másképp akarok látni dolgokat, mint ahogy a valóságban vannak, mintha az én napszemüvegem még mindig rajtam lenne....

Valami nagy baj lehet a fejemben. Minden ember, minden ötlet, minden törekvés szép színes, mintha mindig minden csak a legjobban sikerülhetne. Aztán persze leveszem a szemüvegem, és ami lezajlik az én fejemben, annak semmi köze a valósághoz. Amiről én elképzelem, hogy mennyire jó lehetne, az nem is lehet semmilyen sem, mert én nem vagyok hozzá elég jó.

Hinni akarom, hogy különleges vagyok, hogy vannak olyan belső értékeim, amik adnak sok sok plusszt az egyéniségemhez. De amikor valami vagy valaki fontos nekem, és szembesülök azzal, hogy őt soha az életben nem fogja érdekelni, hogy én milyen ember vagyok, na az fáj.

Van valami, ami motivál. Amit tényleg nagyon nagyon szeretnék. El is próbálom hinni, hogy képes vagyok megfelelni. De akárhogy is, egyszer csak le kell vennem a napszemüvegem. Akkor meg már csak három szó fogad: Nem felelt meg. Rettegett szavak. Megint egy olyan dologban, amihez két ember kell.

Én nem tudom kitől mit kellene kérni, vagy mennyire kellene elképzelni ettől is jobban, vagy hasonló kriksz-kraksz, de én tényleg megtettem, amit tudtam. Nem kellene szomorúnak lennem, mert mindent megtettem. De ez már annyira a sokadik. Amikor fogadtunk az Istennel, megígértem valamit, teljesítettem is, és látta, tudta, hogy ki az. Mégis túl kevésnek bizonyultam. Nem akartam ezt látni. 

Miért nem lehet egyszer, csak egyszer, hogy nyerjek? Olyan dologban, amihez másik ember is kell. Amikor nem kell görcsölnöm, hogy észre vegyenek, amikor nem kell kisajtolnom a szép szavakat, csak take is easy van. Hátradőlök és élvezem, hogy minden a terv szerint halad. De nem. A napszemüveget le kell venni, az álmokat össze kell törni, a tündérmeséből fel kell ébredni, a pofon után meg fel kell állni.

Napszemüvegek. Mi is másnak, másképp látjuk magunkat a lencsék mögött. Én sokkal jobb embernek láttam magamat, aki a belső értékei által mindenkit megnyer.Talán csak sima ember vagyok, akiben semmi különleges nincs. Ezért nem tudok nyerni, akkor sem, ha én adom a 110%ot és csak remélem, hogy jól játszottam.