Nem értem néha, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint más emberek. Annyira kusza minden. Nagyon nem találom a helyemet. Nem tudom milyen lehet katonának lenni, de sokszor mégis úgy érzem magam. Jó erősen tartom vissza, ami bennem van, és próbálok sokmindenki kedvére cselekedni. De belülről meg emészt fel annyira sok dolog. Miért nem lettem én normális ember? Miért van az, hogy akaratlanul mások életét is élem, amíg az enyém meg csak megy amerre akar? Miért van az, hogy másik embernek nem kell megszólalnia, hogy tudjam mire gondol, amikor meg saját magamról van szó folyamatosan adom az öngólokat? Tudom miért születtem ide, hogy harcoljak jó ügyekért és segítsek annak, akinek szüksége van rá, de nekem ez nem megy. Komolyan...hogyan lehetnék jó katona, ha magammal sem tudok megharcolni?...

Utálok itt nyavalyogni Nektek, csak annyira egy rakás sz*r mostanában minden. Leginkább én vagyok az. Nem bírok semmire sem koncentrálni, ne bírom lejátszani a dolgokat magamban, ugyanakkor rengeteg impulzus ér mások által, amik végképp lehúznak. Egy kicsit ki kellene kapcsolnom és fel kellene szabadulnom, de hogyan? Sosem bírtam láncok közt létezni. El akarok utazni, erre legközelebb a táborba lesz lehetőségem. De az még csak a szülinapomon lesz, addig meg mit csináljak, hogy rend legyen? Ma elmegyek egy kicsit és nem fog érdekelni semmi, tényleg. Lesz, ahogy lesz. Muszáj kiengednem a fáradt gőzt. Fáradt vagyok, lelkileg is nagyon kimerült. Legszívesebben leugranék egy sziklafalról be a vízbe, csak úgy mókából. De lehet megkeresem Szilvit, hogy hagy ugorjak le a legmagasabb műugró helyről. Csak kell valami plussz, valami más, valami veszélyes, ami elég adrenalint ad.

Nincs amúgy semmi bajom magammal alapjáraton, bár ez most így viccesen hangzik. Csak változásra van szükségem a környezetemben. Na ez megint hülyén hangzik, mert pont a múltkor írtam, hogy nem szeretem a változásokat. Nem szeretem, ha mások változtatnak valamin, ami befolyásolja az én életemet. Azt szeretem, ha az van, amit én akarok. Móki tudja, hogy ilyen vagyok, irányító. Nem szép dolog, de ilyen vagyok. Nekem csak az eszem van, amire rátámaszkodhatok mindig az életemben. A kínos helyzetekben többre megyek vele, mint a szépséggel mennék.

Megnyílni valakinek...Katona...nem megy. Magammal szemben is katona vagyok, nagyon erős. Caramel énekli: " Ez egy háború, amit magammal vívok, nem tudom mit jelent, mit igaznak hívok..." Nagyon erősen tartom magam minden helyzetben. Próbálok észjátékos lenni. De amikor meg jönnek az érzelmes pillanataim, akkor meg senki sincs a közelben, akinek menne ez a megnyílás. Márk egy áldás, de ő sincs mindig itt.

Odaállhatnék Dávid elé is megmondani az igazat, de minek? Változtatna valamin? Nem is értitek mire gondolok most. Felvettem a fonalát, és ez borzasztó, tudom mi lesz a következő mondata mielőtt kimondja. Próbálnék természetesen viselkedni, de természetesen hülyén viselkedek, és el sem mondhatom, amit igazán szeretnék. Próbálom, de egyszerűen nem megy. Na igen, mert félek. Tutira hülyének nézne, és ezt nem szeretném.

De ismerős mondat...Gergőnek is ugyanezt mondtam. És ha már itt tartunk, nem is hagytuk abba. Nagyon nem. Tegnap kezdődött megint, és nem is értem minek csináltam már megint a bajt magamnak. Csak nem volt kihez menni, ő meg ott van. Mármint beszélgetés szinten.

Szerintem Zsolti is félreértett. De neki sem mondtam meg az igazat. Mert, mert nem. Na igen, neki is ezt mondtam: mert nem. Tudtam volna normális okot mondani? Igen, csak valaki már megint parapudingot reggelizett...Szóval hallgattam.

Nagyon hiányzik már Móki nekem. Nagyon remélem, hogy tudok vele találkozni hétvégén. Ő az egyetlen ember, akivel ha beszélgetek, utána sokkal jobban vagyok. De előtte is sokszor vagyok katona. Ezt ő tudja is. Pedig neki úgy szeretném elmondani rendesen ezeket a dolgokat, csak egy szipogó óriásbébivel nem tudna mit kezdeni. És nem is akarom ennek kitenni. Pedig magamon kívül bizonyos dolgokban csak rá számíthatok. Szóval ha másokon tudok segíteni, talán magamat is előrébb kellene lendíteni.

Érezted már úgy, hogy tiéd az egész világ? Hogy nincs elérhetetlen cél? Hogy nincs megugorhatatlan akadály? Én sokszor érzem magam így. Amikor már megjön az önbizalmam valamihez, amikor már elképzelek valamit valahogy. Tudom, hogy sínen vagyok, tudom, hogy ez vagy az jól alakulhat. Aztán belenézek a tükörbe és ezt látom:

Baromira büszke tudok lenni magamra, és mindig csak utólag veszem észre, hogy mégis csak egy majom néz vissza. Amíg ez le nem esik, addig teljes vállszélességgel feszítek egy ügy mellett, amellett, amit elképzeltem a fejemben. Aztán jön a kopp. Amikor a valóság sokkal kiábrándítóbb, mint a tündérország az agyamban.

Ez nagyon sok mindennel így van. Sok helyzetben elbízom magam, totálisan elvakítanak a megérzéseim, és nem is látom a fától az erdőt. Olyan gáz, hogy ilyen megvezethető vagyok, igazából saját magam által. Vannak dolgok, amelyekben alulmúlom a sokéves átlagot, de más dolgokban meg jó vagyok, jobb az átlagnál. Nagyon nehéz ezt a fekete-fehér létet egyensúlyban tartani.

Na ne is menjünk messzire. Ma ebédeltünk és Dani a nagy csend közepén feltette a kérdést: " Orsi néni, Te mikor veszel már feleségül egy fiút?" Igen...akkor is ilyen remek Julien király profilt vágtam, még a fejemet is vakartam, hogy erre mit mondjak. "Hát...hát...hát..." De tényleg srácok erre muszáj válaszolnom? Majd odafordul az egész csoportom felém és közlik, hogy "Igen". Én meg gondolkozok mit mondhatnék. hogy értsék. De mit is értsenek? Hogy rákenhetném a nem épp sétagalopp fiúkra az életembe a dolgot? Rájuk kenhetném. De igazából az a baj, hogy hagytam ezt a dolgot, és teli vagyok gátlással meg félelemmel. Szóval vagy 5 perc kínos csend után közöltem, hogy még nem találtam olyat, akit szívesen elvennék. De igazából olyat nem találtam, aki képes lenne kiszenvedni azt az utat, ami hozzám vezet. Tiszta ciki volt, nagyon zavarba hoztak. De ez egy égi jel, hogy talán nem kéne lemondani erről a dologról így.

Szóval vannak azok a napok, amikor egy igazi majom néz vissza a tükörből. Főleg, amikor azt hiszed, hogy valaki érdeklődik irántad és nem :) Na mindegy, csak nem tudom, hogy milyen génhibával kerültem erre a világra, hogy ilyen siralmasan mókás dolgokat bír dobni az élet. Komolyan, könyvet kéne írnom...

Érdemel egy bejegyzést. Velem van minden nap a vállamon, benne tartom minden vagyonomat, de még sosem írtam róla. Audrey Hepburn egy igazi ikon. Hogy miért is ez a nagy kötődés hozzá? Nem tudom megmondani. Szerintem gyönyörű volt, pontosan az egyszerűsége miatt. Színésznő, de nem mesterkélt, hanem olyan nagyon igazi. Kevés nagyon igazi van az életünkben. Ma Anikóval beszélgettem arról, hogy ki hogyan látja a világot. Felvetette, hogy nem lehet minden egyértelműen fekete vagy fehér. Én mégis így akarom látni a dolgokat: jó vagy rossz. Nincs átmenet, mert az bonyodalmat szül. Van egy kép Audreyról, ami nagyon tetszik nekem (több is van, de ez most nagyon). Pontosan kifejezi azt, amire vágyom, amit tennem kellene ahhoz, hogy jobban legyek...

El kellene mennem gondolkodni. Erre egy alkalmas helyet tudok, ahol maximálisan csak önmagammal vagyok: Apánál. De az utóbbi időben képtelen vagyok odamenni, nem igazán értem miért. Pedig egyre többször dobja mostanában a játékgép az emlékeztetőket. Ma a körmösöm azt mondta, hogyha olyan férje lenne, aki saját maga miatt válik rokkanttá, konkrétan féllábúvá, akkor ott hagyná, mert az az ő döntése. Nem Apáról beszéltünk, de nagyon beletalált abba, amibe nem kellett volna. Nem tudok túllépni ezen az egészen, mert nem. Nem akarom elmondani miért. Ott kellene eltöltenem egy kicsi időt, hogy kitisztuljon a fejem. De halottak napja előtt is mi volt ott, amikor odamentem, na azt nem szeretném, nem kerültem túl jó állapotba.

Nagyon várom már a nyári szünetet. Imádok dolgozni és a srácokat meg mindennél jobban, de egy kicsit el kell mennem, ki kell szabaduljak, környezetváltozásra van szükségem. Ez is lehetőség átértékelni a dolgokat. Most értem meg Mókit igazán, amiért elment Tökölre pár éve. Hosszú hetekig nem jött haza. Szüksége volt arra, hogy rendbe rakja a lelkét. Most nekem is erre van szükségem. Olyan sok nehézség, fájdalom meg bánat van a környezetemben. Nem tehetek róla, de rajtam is nyomot hagy. 

Semmi sincs rendben, nagyon nincs. Írtam tegnap, hogy sok dolgot nem tudok megérteni, és ezért elfogadni sem. Sok a változás, sok a nehézség. Ma megkérdezték tőlem, hogy szerintem miért házasodik meg valaki. Csak abból tudtam kiindulni, amiért én is házasodnék. Szerintem az emberek azért házasodnak, mert tudnak úgy szeretni egy másik embert, ahogyan van, és képesek rábízni magukat lelkileg, testileg, mindenhogyan. feltétel nélküli bizalommal egy életen át. Annyira szépen körberöhögtek az idősebb, tapasztaltabb nők, hogy még én szégyelltem el magam. Komolyan velem van a baj?

"Életem legnagyobb eredményének azt tartom, hogy összhangban tudok élni önmagammal, hogy képes vagyok elfogadni magam és a mások hiányosságait. Távolról sem vagyok az az ember, aki szeretnék lenni, de beláttam, hogy nem is vagyok olyan nagyon "hibás"."- Audrey Hepburn

Na igen, én is szeretnék eddig eljutni. Hogy elfogadjam: nem is vagyok olyan nagyon hibás.

Nem tudom mit írhatnék ma ide, ami heti bölcsesség vagy bátorító gondolat lehetne. Egyszerre minden olyan üressé vált. Amit magam előtt láttam, az nem is a valóság sok esetben. Mindenki kifordult önmagából, mindenki mást tesz, mint amit kellene. Nem szeretem a változásokat, biztonsági játékos vagyok, mégis kifordult a világ a négy sarkából. Amiért körülöttem megváltoztak a dolgok, ezért én is változtam, megint, és nem jó irányba. Minden amiért itt küzdök, az olyan, mintha nem is létezne, olyan, mintha én sem léteznék. Az egész egy cirkuszra emlékeztet. Mindenki végzi a dolgát. Van, aki artistaként lendül át az életen trapézról trapézra. Van, aki egy bohóc sminkje alá rejti el igazi önmagát. Van ,aki bizonyítani próbálja, hogy a legveszedelmesebb állatokat is képes irányítani. Van, aki megtévesztő trükkökkel fűrészeli szét az emberekbe vetett bizalmunkat. Van, aki nagyon vékony kötélen táncol. Van, aki porondmesterként szavakkal kápráztat el minket. A cirkusz csak szemfényvesztés, és semmi nem az, aminek látszik....

Na igen, mindenki valami más. Én sokszor így érzem magam. Mintha ki lennék téve a késdobáló mosolyának, és közben imádkozhatok, hogy elég ügyes keze legyen, és nehogy célt tévesszen. Nem szeretek cirkuszba járni, túl mesterkélt számomra. Nem becsülöm le az ott dolgozók hozzáértését, csak nem az én világom. Ahogy újabban ahol élek, az sem az én világom.

Elcsúsztak a dolgok. Valószínűleg én értékelem rosszul az életem, de képtelen vagyok olyanná válni, mint amilyen lenni szeretnék. Megteszek dolgokat, de nem is értem miért. Nem értem hogy kerültünk a tetőre, vagy minek. Nem értem Márk hogy szerethet úgy, ahogy vagyok, amikor én sem tudom milyen vagyok. Nem értem, hogy hogyan lehet az, hogy mindenem megvan, és mégis itt ülök a birodalmamban tök egyedül. Nem értem, hogy hogyan lett ilyen kicsi az önbizalmam, és hogyan kerültem ilyen messze a célomtól. Nem értem, hogy Dávidban miért bízok meg annyira, hogy kockáztassam a biztonsági játékom. Komolyan azt sem értem néha, hogy miért olvassátok még el, amit ide leírok. 

Most is hiszek magamban, tudom, hogy nem vagyok egyszerű, sem átlagos. Tudom, hogy nagyon erős tudok lenni, tudom, mi az amit el tudok érni. De valahogy mégis én is csak egy báb vagyok a cirkuszban, egy elmaszkírozott idegen. Szóval olyan, mintha a cirkuszi tömegből önként jelentkeznék a késdobáló céltáblájának. Kellene találnom valamit, amitől nem olyan volnék, mint aki egy száguldó autóban elengedte a kormányt. Tudom én, hogy mi segítene rajtam, vagyis mivel segíthetnék magamon, de erre még várnom kell pár hetet. Viszont addig a száguldó cirkuszban ki kell védenem minden dobást, másképp nem tudok visszajönni.

Félreértés ne essék, nem adom fel a harcot, ilyen nem lesz. Csak próbálom nem elveszteni önmagam.És ez nagyon nehéz. Nagyon nagyon nehéz...Mert minden változás megváltoztat engem is. Pár hét még, ebben bízom most. De addig: "The show must go on..."

"Jól van, mehet, koncentrálj....Sebesség, Én, a sebesség...Egy győztes,negyvenegy vesztes....Én veszteseket reggelizek!"

Ez a mondat kicsit helyretette a lelkem. Emlékeztetett, hogy ki vagyok. Kissé elveszettnek éreztem magam az utóbbi időben. Úgy éreztem elvesztettem magamból megint egy kis részt. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Tudom, hogy mennyi mindenki fordul elvárásokkal felém, és én győztes típus vagyok, ez felelősséggel jár. Teljesítési kényszerem van, meg akarom mutatni, hogy nincs olyan, ami ne menne, csak egy kicsit elfáradtam....

Vesztesnek éreztem magam, mert nem tudok olyan lenni mindenben, amilyennek mások látni szeretnének. Próbálom ezt úgy felfogni, hogy le van sz*rva más, de ez nem igaz. Bizonyos dolgokban nekem fontos más véleménye.

Arra jutottam, hogy nekem Mókin kívül (meg Anya még), nincs senkim. Móki pisis korunk óta terelget, mióta megvertünk egy lány a mosdóban. Jó, én is terelgetem néha. Egymás csapata vagyunk, aztán nagy csend. Amikor így megzuhanok, akkor ő emlékeztet arra, hogy mi veszteseket reggelizünk.

Csak nem tudom...valahogy olyan kátyús úton mentem mostanában, hogy ezt még a versenyautó kerekeimmel is nehéz volt sérülések nélkül megúszni. Egyre távolabb kerültem a versenyzéstől (a céljaimtól). Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy nem maradt semmi.

Annyira sok változás következett be, amit nagyon nehéz kezelnem. Próbálom mondogatni én is a megpróbáltatások előtt, hogy én vagyok a sebesség, de ez néha nem elég. Kicsúsztak a dolgok a kerekeim alól. Tudom, hogy hová szeretnék eljutni, de nem tudom hogyan. Persze, türelmetlen is vagyok, a fiatal versenyautók rendszerint. Azonnal akarok mindent, de be kell látni, hogy bizonyos dolgokhoz nem elég az én akaratom, hiába nagyon erős.

Szóval most nem vagyok túl jól. Homokba dugom a motorháztetőmet olyasmiben, amiben nem érzem magam győztesnek: pl a fiúk. De most sok mást is idesorolhatnék.

Próbálom magam vigasztalni, hogy elég kevesen mondhatják el magukról, hogy 27 évesen van egy gyönyörű keresztlányuk. Egy olyan Tesójuk, akivel már pisis koruk óta együtt vannak. Egy olyan munkájuk, amit szerelemmel végeznek. És elég rossznak érzem magam, amiért ez nekem nem elég.

Annyi minden jó van az életemben, és én mégis olyan rohadt üresnek érzem magam. Hudson Hornet is megmondta: A Szelep kupa csak egy üres edény, semmit nem bizonyít....Nem baj, látunk még jobb napokat is.

Minden kislány álmodik valamiről. Van, aki híres akar lenni, és saját csillagot szerezni magának, amely a Napnál is fényesebb. Van, aki hatalmas esküvőről álmodik, rengeteg vendéggel és fényűző körülményekkel. Van, aki harmonikus családot képzel el magának, két gyerekkel és megértő férjjel. Van, aki balerina, hercegnő, angyal szeretne lenni. Én nem is tudom megmondani már, hogy kislányként mire vágytam. Talán békére, nyugalomra, harmóniára. Ezt csak Móki érti meg, mert pisis korunk óta fogja a kezemet, és tudja, honnan jöttem. Én nem tartom magam mindennapi embernek, bár nagyon igyekszem beolvadni, de tudom itt bent, hogy mik a reális álmaim és mik azok, amelyeket nem tudok elérni...

Most, hogy megbetegedtem és nem beszélhettem, sokat voltam összezárva magammal, az átlagosnál is többet. Sokan, sokat nyúztak mostanában a fiúk miatt. "Miért nincs, ideje lenne már" és társai. Ebben a pár nap némaságban átgondoltam ezeket a dolgokat. Mondják túl magasak az elvárásaim. Így van. Nekem a kockahas meg a muszklik semmit nem jelentenek, nem attól férfi egy férfi számomra. Aki engem szeretne megismerni, annak el kell érnie, hogy bízzak benne, és ez jelen pillanatban lehetetlen. Mindig lesz egy ilyen fényes kis gömböm, ami a különlegeségem jelenti, nagyon nagyon kicsi lett mostanra, de megvan még. Arra jutottam, hogy döntenem kell: Vagy megnyílok, és kockára teszem. Vagy megvédem. 

Úgy döntöttem megvédem. Elegem lett az elvárásokból, meg abból, hogy veszítek mások által az önmagamba vetett hitből. Én nem szeretnék senkivel együtt lenni. Mitöbb, én értékes, teljes embernek tartottam magam egyedül is, és nem szeretném ezt a tudatot elveszteni. Lássuk be, sokmindenben tudok bizonyítani. Érdekel sokminden, ki mit csinál, hogyan gondolkozik, mik a céljai. De ez a fiúzós dolog, egyszerűen nem megy. Nem az én asztalom. Tényleg, totál béna vagyok. Van egy határ, amikor ezt fel kell ismerni,és szembe kell nézni vele, ez az a pont.

Tudom, tudom...Majd jön és minden ilyesmi. De nem akarom, hogy jöjjön, én csak meg akarom védeni magamat. Itt van Ő is, meg a nagy elhatározás, hogy ő lesz a befutó, de mi van, ha nem? Akkor már történt volna valami, jó, folyamatosan történik tizen x éve, de semmi irányadó nem. Mások felé meg nehéz nyitni. Pontosan a Dáviddal való nyílt beszélgetésünktől ijedtem meg. Ő nem úgy fiú-fiú nekem, csak örültem, hogy ilyen jól meg tudtam nyílni, de ugyanakkor ott van bennem a para, hogy meg kell védenem magam, meg a maradék önbizalmam. Ő egy jó srác, örülök, hogy tudok vele beszélgetni, mint Márkkal is. De a világ nem ilyen jó emberekkel van kirakva. 

Sajnálom, ha valakinek az álmát velem kapcsolatban tönkre vágtam, és Anya jó eséllyel a nyakadon maradok, de én így érzem magam biztonságban. Szóval ezúton kijelenthetem, hogy visszavonulok ezektől a fiúzós dolgoktól. Nagyon szeretek fiúkkal lógni meg haverkodni, mindig jobban ment, mint a lányokkal, de ez marad is ezen keretek között. Én nem vagyok felkészülve semmi másra. Ezt légyszi értsétek meg.

Mindig azt hangoztatom, hogy nem igazán tud senki teljesen kiismerni. Mindenki csak egy bizonyos oldalam látja, amit épp meg tudok, vagy meg akarok mutatni. De valahogy el kell érnem azt, hogy mások is megmutassák azt az oldalukat, ami meg engem érdekel. Ez nem igazán könnyű, főleg ha ellenállásba ütközök. Egyszer már beszéltem arról, hogy vannak dolgok, amik benne vannak néha az álmaimban éjszaka. Nem úgy álmodok, mint másik ember. Móki mesélhetne erről nektek. Szóval nem szeretem ezt a kis trükköt bevetni, de olykor szükséges. Kevés dolog van, amiben biztos vagyok ebben az életben. Ezek egyike az, hogy van ezen a világon egy fiú (igen egy konkrét fiú), aki nagyon szeret engem, csak nem tud mit kezdeni vele. Nem mondta ki soha, csak tudom. Ez olyan, minthogy tudod, hogy reggel van vagy éjszaka. Egyszerűen csak tudod. Nos ő némileg bajba került, de nem avat be. Így "belementem a fejébe...".

Higgyétek el, kerek egész vagyok, de kisebb korunk óta ösztönösen tudom, érzem, hogyha valami baja van. Nem tudom megmagyarázni a dolgot. Ott van a fejemben, ha rossz időszakban van, és azt mondja segítsek. Ezt sose mondaná egyébként :) Ilyenkor szoktam elé állni azzal, hogy " Tudom hülyének fogsz nézni, de megszólaltál a fejemben és nem vagy jól." Eddig sajnos mindig igazam volt.

Aztán eljött az a pont, amikor csak úgy meg tudtam érezni magamtól, hogy mi a helyzet nála. Ezek a vészhelyzetek, amikor muszáj tudnom.Most is ezt csináltam, és megláttam, amire kíváncsi voltam. Ez nagyon fárasztó egyébként, nem pihentető alvás. Nem is tudok rá elfogadható magyarázatot adni. Nagyon oda kell koncentrálni olyankor.

Hozzátartozik még az, hogy tegnap éjjel Petrával beszélgettem erről. Mit kellene kezdenem magammal? Hogyan kellene elrendeznem a vele való lelki kapcsolatomat? Nem tudom. És egyébként se tudom, hogy mit is kéne kezdjek magammal. Én eldöntöttem 12 évvel ezelőtt, hogy kinek szülök gyereket, kivel élek le egy életet. De az már olyan  régen volt. Semmi nem maradt az egészből, csak a tudat, hogy ez a végzet. Nem várok erre, csak tudom, hogy eljön.

Ez nem hit kérdése. Vannak olyan dolgok, amiket csak úgy tudok, hogy eljönnek. Például azt, hogy egyszer lesz egy súlyos autóbalesetem. Vagy, hogy Móki mindig velem lesz, amíg csak élünk. Vagy azt, hogy van legalább egy előző életem. Azt is tudom, hogy a stresszbetegségemből Apa gyógyított meg, egy nagyon nem mindennapi módon, 3 évvel azután, hogy meghalt.

Mondjátok nyugodtan, hogy nem vagyok normális. Nem is szeretnék normális lenni már. Én csak önmagam szeretnék lenni. Ezt senki nem veheti el. De ami én vagyok, az nagyon összetett, megérteni és megismerni nagyon nehéz...

Minden ami én vagyok be van zárva egy kis dobozba. Mintha csak egy múzeumban járnál, mindent láthatsz, de nem érintheted meg, és nem is értheted meg soha igazán. Minden kép fontos,  de nem érted, hogy miért vannak egy teremben. Megalkottam, de nem bírom elmondani miért, pedig tudom az okát. Tárlatvezetők...elmondják nektek, hogy hogyan éltem, mit hagytam itt, mikor hagytam itt. De nem tudják elmondani miért hagytam itt. Nem tudják visszaadni azt az érzést, amit a megalkotáskor éreztem. Olyan ez, mint egy börtön. Rengeteg szavam van, rengeteg lehetőségem van elmondani, de mégsem megy. Mintha megnémulnék, ha magamról kell beszélnem. Be vagyok zárva egy antik tükörbe, és kívülről, ahogy belenéznek, nem azt látják, ami a valóság.

Fojtó kezek mindenfelé." Legyél nő, legyél jó, legyél nyílt, legyél más, mint ami vagy". Komolyan nekem kell megváltoznom teljesen ahhoz, hogy elérjem, amilyennek mások látni akarnak? Darabokra szaggatnak az elvárások. Nem kell csodálkozni rajta, hogy zárkózott vagyok, vagy azon, hogy nem lehet kiismerni engem. Pontosan az elvárásokkal és azzal, hogy be akarnak állítani egy arc nélküli gyártósorba, elveszik azt tőlem, ami az egyetlen dolog az életemben, ami számít még: A hitemet önmagamban.

Persze, ne foglalkozzak senkivel és semmivel, de aki ezt mondja nézzen már magába. Hány és hány feltételhez köti a szeretetét mások felé? Mennyi elvárásnak kell megfelelni ahhoz, hogy szeressünk valakit? 

Én sokra értékeltem magam, és most is próbálom. Én nem vagyok olyan, mint ti, bennem van tűz és szenvedély, akarat, hogy jobb legyek. Én másmilyen vagyok, sokkal erősebb. Minél inkább keretek közé akar valaki szorítani, annál inkább lázadok. Nem tudjátok elképzelni, hogy mekkora erő és bátorság kell ahhoz, hogy saját magamat kihúzzam a gödörből. Amit én itt leírok művészet, művészet a szavakkal és életművészet is. Nem sokan képesek egyedül felállni az elnyomásból, a rá rótt terhekből úgy, hogy önmaga maradjon.

Nem vagyok tökéletes. Rengeteg hibám van, és ha valaki a gyenge pontom találja el, az nagyon eltalálja. Nagyon büszke vagyok rá hogy nem egysíkű az érzésvilágom, meg tudom élni a jót és a rosszat is. Hiába szorítják mind erősebben és erősebben a nyakamat, akkor is az utolsó erőmig büszke leszek arra, hogy megmentettem magam úgy, ahogy másoknak sosem sikerülne, és nem egy lecsúszott ember köszön vissza a tükörből.

Nem akarok sem gazdag lenni, sem szép, sem hatalommal bíró. Egy jó ember szeretnék lenni, aki mindent megtett önmagáért és képes nyomot hagyni a világban, másoknak segíteni. Pontosan tudom, hogy mit szeretnék elérni az életben, és én nem leszek szürke arcú nép a korán reggeli metrofergetegben, aki már csak kötelezettségből kel fel. Fogok minden egyes napon egy olyan jó dolgot találni, amiért érdemes hinnem magamban. Ez az egy, amit nem engedem, hogy bárki elvegyen tőlem.

Zárkózott vagyok a fojtó kezek között, de  attól, hogy szorongatnak, még nem fulladtam meg. Csak megválogatom, hogy ki melyik terembe mehet be a múzeumban. És ha valaki , szeret engem (engem szeret és nem azt amivé tenni szeretne), akkor nagyon erősen kell hinnie bennem, ahhoz, hogy megismerhessen. Cserébe azt tudom ígérni, hogy nagyon erősen fogok küzdeni azért, hogy kinyissam a múzeum összes termét.

Nagy különbség van aközött, hogy kik vagyunk, kivé akarunk válni, és mit mutatunk ebből a külvilágnak. Három, helyenként különböző egyéniség lakik bennünk. Nagyon nehéz címkékkel felaggatni ezeket a gondolatokat, mégis megpróbálom. Ki vagyok? Pajzs is, céltábla is. Kivé szeretnék válni?Önmagammá. Mit mutatok a külvilágnak? Mindent, ami nem én vagyok. Talán nem is az az érdekes kérdés, hogy "Ki?", "Kivé?","Mit?", hanem inkább az, hogy hogyan jutottam el eddig. Mindig abban a hiszemben éltem, hogy harcos vagyok. Átvészeltem egy nem könnyű gyerekkort, elvesztettem egy apát, és mások szemében állva tudtam maradni (belül nem). Elvesztettem a hitemet önmagamban, de vissza tudtam szerezni. Találtam olyan fiúkat, akik romboltak, de fel tudtam építkezni. Kitaláltam mit szeretnék kezdeni az életemmel, és el is értem. Sose sikerült  volna eddig eljutnom egyedül. Pár embert megnevezhetnék, akik végigkísértek, de most nem ez  lényeg, Vannak még mindig dolgok, események, amiktől nem tudok azzá válni, aki lenni szeretnék...

A világlátásom egyszerű stratégiára épül: erő és védelem. Nem tudok túllépni az önvédelmen. "Ami nem öl meg, az csak megerősít". Szerintem meg nem erősít, hanem gyengít. Én mindig mások szemével láttam magam, jó akartam lenni, hogy szeressenek. Szeressenek a szüleim, a rokonaim, a kollegáim, az ismerőseim. Nem szerettem ilyen lenni, sok kudarc ért. Aztán tudjátok, Apa meghalt. Erős maradtam, állva maradtam, meg el is fojtottam mennyire fájt. A mai napig el van ez fojtva, csak néha felszínre tör. Nem ölt meg, de legyengített. Aztán a fiúk, tökéletes csőd voltam már egyébként is, és minden tiszteletem Petié, aki végigcsinálta a görcsöket és rohamokat, és virrasztásokat. Szóval a fiúk is rántották csak lefelé az önbecsülésemet. Ami nőként azóta is a béka segge alatt van- bocsi, de nem tudom szebben kifejezni.

Aztán megtörtént a csoda: lediplomáztam. Életem egyik legjobb napja volt, mindamellett, hogy végigzokogtam, mert négyest kaptam. Ezzel úgy éreztem csalódást okoztam a szüleimnek, ezáltal önmagamnak is, bár anyukám igazán büszke volt, és sose volt terror, még ha egyest kaptam se. Lett egy jó munkahelyem. Aztán lettek "gyerekeim". Amit adtak hozzám emberként az felbecsülhetetlen. Nagy törés volt, amikor elment a kezdőcsapatom. Igazán nagyon gyengének éreztem magam, rengeteget sírtam, sírtunk együtt is, sírtunk a szülőkkel is. Nagyon nehéz volt elengedni őket, és azt a biztonságot, amit adtak nekem.

Valahogy minden felborult, aztán felébredtem. Megint harcos lettem, és ez látszani is kezd. Érzem újra az erőt, a küzdeni akarást, a nagyságot. Tudom honnan jöttem, tudom hová szeretnék eljutni, Ám vannak emberek, akik szerint az életünk célja a családalapítás, és enélkül nem lehetek egész ember. Szerintem a pártalálás egy lehetőség az életben, és minél jobban terhelitek rám, hogy majd jön, és akkor milyen jó lesz minden, vagy hogy időszerű lenne, annál inkább nem szeretném. Nálam nyomás alatt nem nő a pálma, hanem inkább másra fordítja az életét. Szerintem Mókin kívül nem sokan értik, hogy mi a bajom ezzel az egésszel. 27 évesen hogyan dönthetném el, hogy kivel akarok egy életet leélni, amikor még semmit sem ismerek szinte a világból? Miért nem látják azt, hogy én egyedül is vittem valamire, és ehhez nem volt szükség-függésem párra? Tudom, ez az emberi lét lényege, hogy társunk legyen. De néztetek ma már szét a világban? Olyan társat szánnátok nekem, aki nem becsül meg? Szerintem nem :) Úgyhogy majd én fogom eldönteni, hogy mikor és kit és hogyan. A másik dolog ezzel kapcsolatban. Ki milyen fiút képzel el mellém. Amikor én elmondom, hogy okos legyen és vicces, azt én komolyan is gondolom. Persze, legyen egy szép fiú, de most ha előre tervezünk, nem az a célom, hogy egy adonisszal legyek együtt, hanem a belső tulajdonságai jobban dominálnak. Eleve is nünüke vagyok a fiúkkal (jó oké, van akivel nem, és bocsi Dávid tegnap, kabalainni előhozta, és kösz, hogy elviselted, ez már határozottan a ciki kategória volt). Szóval így is csúnyának látom magam a sok szép lány között, és totálisan önvédelmi taktikára kapcsolok, ha egy kicsit rezeg a léc, kézifék behúz (pl ha mellettem kis fiatal kislányok rajongó tábort alapítanak, és meghallgatva ezt rájövök, hogy egy kicsi, bocsi, fiatalabb fiúnak igenis ez optimálisabb). Jó oké, ez megint kifogás. De higgyétek el, belenézek a tükörbe minden egyes nap, és amíg nem történik semmi konkrét, amitől nyeregben érezném magam, addig az egyet lépünk előre- hármat hátra taktika van. Na igen, mondtam, hogy a béka segge alatt van az önértékelésem, ez a női csőd gyerekek :) De innen szép visszajönni :)

Na érzékeny búcsút veszek, mert anya épp azt részletezi, hogyha ő is "feldobja a tappert" mit csináljak, elég morbid, de Anyu nem egy átlagos ember, mert ezt nevetve meséli :) Csók mindenkinek!

Ui: El kellene mennem Apához.

El sem hinnétek, hogy mennyire sokszor ki tud húzni a bajból, ha ismersz bármit, ami foci. Tudod a szabályokat, tudod hányan vannak egy csapatban, tudod ki milyen poszton játszik, tudod mi az a les, tudsz bánni a labdával...Én ezt mind majdnem születésem óta tudom, ugyanis a nagyapám focista volt, igen, válogatottban is játszott: hu.wikipedia.org/wiki/Horv%C3%A1th_K%C3%A1roly_%28labdar%C3%BAg%C3%B3%29 . Hogy mire emlékszem belőle? El sem hinnétek mennyi mindenre megtanított. Én az voltam, aki minden szombatot a nagyapjával töltött, rengeteg dolgot csináltunk együtt. Például a szombati játszóteres hintázás után focizni tanított. Tudjátok egyáltalán nem baj, ha egy lány képben van ezzel. De ezen kívül sok másra is megtanított... Hat éves koromra tudtam focizni, teniszezni, pókerezni és römizni is. A legjobbtól tanultam...De mire is jó, ha az ember lánya, unokája tud focizni?

Nem mondom, hogy fiúnak neveltek, de egy sportoló nagypapával és egy műszaki zseni apával nehéz egy cicababa bőrébe bújni, de nem is akarok másmilyen lenni, szeretem a fiús oldalamat. Azt is szeretem, amire ezek a remek emberek megtanítottak. Meg sem mondtátok volna, hogy apa és fia...Kiskoromban, olyan 1 és fél évesen lefotóztak a kertben, mondván örökítsük meg az első hajvágásomat. Voltaképpen a kép a családon belül nem a hajvágás miatt híresült el, hanem mert pont ugyanúgy tartom a testem, mint a nagyapám. Focista gyerek...:)

No de mire is jó ez az egész? Ez most hülyén fog hangzani, de a gimiben sokszor beálltam a fiúkkal focizni. Sőt, az első évben minden délután foci volt. Asszem, ha nem tudok kötényt adni, akkor sose lettek volna fiúbarátaim. Olyan jó érzés, amikor nem egy körmöt reszelgető nyuszi vagy a pálya szélén, hanem vagányabb.

Nem titok senki előtt, hogy újpesti vagyok. Oda születtem, újpesti sportiskolába jártam, és a nagyapám az Újpestben játszott. Sokszor volt rajtam lila dressz. lila melegítő. Az összes sportversenyen lilában indultunk. És! Tudom az újpest himnuszt is. Ami valljuk meg őszintén már kisegített a bajból egyszer-másszor. Például egy alkalommal, amikor részeg szurkolok közé kerültem, akik elkezdték énekelni ezt az ominózus himnuszt, és mivel folytatni udtam, így egyből tesó lettem. 

Másrészt teljesen rendben van, ha az embernek focirajongó barátja van, és nem azzal kell eltöltenie 90 percet, hogy várja a meccs végét, hanem élvezni is tudja a játékot :)

Ha nem lenne a foci, rengeteg élményről lemaradtam róla. A foci összekovácsolt a nagyapámmal. A foci összekovácsolt Edinával, én még emlékszem arra a bulira, még Atti kicsi volt :) A foci utat nyitott a fiúk felé. A foci révén Petivel is jó szoros lett a kapcsolatunk- fifa játékok. A srácolkkal rengeteget focizunk, jó nekik tanítani valami újat.

Szóval én rengeteget kaptam ettől a tudástól. Lányok, sose szégyelljétek, hogy fiú is lakik bennetek :)