Élünk napról napra. Felkelünk és tesszük a dolgunkat. Eleget teszünk kötelezettségeinknek, felvesszük a muszáj dolgokat, igyekszünk jók lenni mindenkihez. Aztán eljön egy olyan pont, amikor bizonyos idő elteltével ez unalmas. Minden nap ugyanaz. Egyszer csak felébred valami, ami képtelen elviselni a korlátokat, az egyformaságot, az idő eredménytelen múlását. Főleg az eredménytelenséget. Csak egy kósza gondolat először...aztán már tudatos felismerés, ez bizony egy börtön. Egy olyan homokóra, aminek az alján állsz, és folyik rád lassan, de biztosan a fojtó homok. Fullasztóan telnek az órák, napok, hetek, de a kötelezettségeknek eleget kell tenni. Végül egy nap, a mélyponton túl, a tükörbe nézve, nem az néz vissza, aki eddig. Hanem valami sokkal erősebb, ami ki akar törni. Nincs választás, nincs maradása, nem nyugodhat tovább...

Átlendültem a mályponton talán. Még nem teljesen, de sokkal jobb, mint volt. Inkább optimistán tekintek a dolgok elé, mint negatívan. Kezd letisztulni a zavar a fejemben.

Menni kell, ez nem kérdés. A merre az még nem kialakult. Meg a mikor is az. Van az a kötelezettség, ami belső késztetésre jön, és vannak emberek, akiket nem akarok cserben hagyni.

Gondolkoztam a fiúkon is. Főleg a Szöszin, sokat jár a fejemben mostanában. Kellett, hogy külön legyünk, kellett az idő. Meg az is kellett, hogy elmenjen messze. Szóval ezt csak megköszönhetem neki, de nagyon hiányzik. Amit csak ő ért meg belőlem, azt most nem érti meg senki. Volt egy időszakunk közösen, amikor egy évig talán én is segítettem felépíteni újra magát. Most nekem is jól jönne, ha segítene. De ezzel kapcsolatban meg arra jutottam, hogy én mindent megpróbáltam, és úgy gondoltam, hogy biztos szeret még ő is. Aztán arra gondolok most, hogy azt csinálom amit Vele egykor. Lehet, hogy tökre el is felejtett, sose jutok eszébe stb. Néha fáj, hogy nincs velem, egyszerűen olyan, mintha nem létezne már. Ez nagyon rossz érzés. A leveleim is csak repülnek a semmibe talán. Azt sem tudom értő fülekre talál-e. Olyan, mint egy bölcs Rafiki...Kell nekem.

Tomival is átgondoltam a dolgot. Pont most fog jönni hozzám :) Ezt nagyon helyre kell tennem magamban. Most átfordult a gondolkodásom vele kapcsolatban. Eddig nagyon szerettem volna vele lenni. Nyilván féltem, hogy ez borul, ha jön egy 3. szereplő. Szóval átálltam a Hakuna Matata elvre. Boldogok vagyunk, amíg van, aztán nyitott szemmel járunk. Barátság, béke....baromság.

Mókival sokat beszélgettem mostanában. Próbálja nekem elmagyarázni a dolgait úgy. hogy megértsem. Szerintem sikerült is. Ez is Ő. Mint az oroszlán is én vagyok. Nagyon jót tett, hogy átjött salit csinálni meg palacsintát enni. Külön örülök, hogy támogatja a törekvéseimet. Nem olyan könnyű ezeket megfogalmazni, és jó, hogy ő érti, amit nehezen tudok elmondani. Biztonságérzetet ad. Ő egy kis Timon :)

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi ez a dolog bennem, ami ennyire szabadulni akar. Először az emberektől akartam szabadulni, aztán a kötelezettségektől, a nemszeretem feladatoktól. De rá kellett jönnöm, hogy ez valami másfajta szabadságvágy. Tényleg egy oroszlán, ami néha felébred, és mennie kell az útján. Nem tudom elmondani jobban. A saját falkámnak a vezérévé kell válnom, mert bennem van az Oroszlánkirály. De amíg nem jutok dűlöre teljesen, és várjuk valaminek a születését, egy dal nektek :)

www.youtube.com/watch?v=GibiNy4d4gc

Holnap lesz édesapám halálának 11. évfordulója. Sokat gondolkoztam azon, hogyan emlékezhetnék meg erről méltóképpen. Talán csak azokkal a szavakkal, amiket Hozzá intéznék....

Szia Apa!

A látszat ellenére sokat gondolok Rád, minden nap szinte.

Elsősorban sajnálom, hogy a szavam még nem tudtam kellőképpen betartani. Sokszor ez az egyetlen ígéret köt ide ehhez a világhoz. Erőt is tud adni a rossz időszakokban, de ezt biztosan látod fentről.

Hiszek abban, hogy felkerültél, hiába is voltál a saját sorsodnak a kovácsa. Talán nem ezt akartad, vagy nem így. Én nem haragszom már kicsit sem, mert már tudom azt, amit akkor nem. Haragom csak egyetlen személy felé fordul a haláloddal kapcsolatban. Mindig ott motoszkál bennem az az 1%. Hacsak egy kicsit is jobban figyelek, és nem az öntelt sértettségem dominál. Változtatni nem tudtam volna ezen, de nem így lett volna. Ezért vagyok képtelen szembe nézni veled, ott ahol évfordulókon és halottak napján kellene.

Sokszor megkérdezem magamtól, hogy tudnál-e jó tanácsot adni. Az utóbbi időben úgy érzem, hogy semmit nem tudok felmutatni, semmit nem értem el. Valószínűleg nem panaszkodnom kellene, de van az a tükör, ami elöl nem lehet elbújni. Nem így terveztem, és csak jöttek a pofonok. Ami egykor várat jelentett, ott már csak jelentéktelen kőhalmokat látok. Most először nem tudom, hogy mit is akarok igazán. Mindig mindenre volt egy fix tervem, volt célom, most semmi nincs. Élek napról napra.

Így találtam ki azt a dolgot, amiről Jóskával is beszéltem. Illetve dolgokat. Próbálok nem csalódást okozni senkinek, és adni valamit magamból. Akkor nyugodtabban dőlök hátra. Végülis a végcél is csak egy cél. Nagyon elfáradtam, és szeretnék elmenni innen. Ezt sokféleképpen megtehetem, mégis arra kérlek, mutass egy kiskaput, ami legalább megadja az irányt!

Gondolom ami most van, azt hívják életnek. De én nem ilyen életre vágytam, és ebben a muszájban éltem már eleget, és elég volt. Ha tehetném elutaznék egy jó időre. Csak így egyedül. Akkor senkit nem bántok, és engem sem bántanak.

Nem értem, miért nem meséltetek arról,hogy megbocsátani ennyire nehéz? Meg újra bízni is nehéz, és elmondani az igazat is nehéz. Embernek lenni nehéz, és én mindig csak egy dologra vágytam igazán...jó ember akartam lenni. Nem lettem az. Most csak sok pénzt szeretnék, hogy elmehessek innen messzire.

Teljes mértékben lemondtam arról, hogy valaha is társas lény legyek. Befejeztem. Nem akarom hallgatni, hogy hány évem van hátra még szülésig, és azt sem, hogy majd ha lesz gyerekem. Nem lesz. Én nem ez alapján vagyok valaki. Régen egyedül is voltam valaki. Tudom, hogy én martam el mellőlem sok mindenkit. De igazán csak egyetlen hatalmas baj van velem, az, hogy nagyon akarok. Az emberi kapcsolataimban nagyon nehezen akarok valakit igazán, de akkor meg már nagyon. Pedig azt hittem Tomit Te is bírnád. Mindegy, csak a Szőke sincs már.

Amikor már nincs kihez forduljak, mert egyszerűen nem tudom elmondani nekik, akkor beszélgetek Jóskával. Olyan, mintha olyankor ott lennél Te is. Meg remélem is, hogy itt vagy. Vagy inkább azt, hogy olyan helyen vagy, ami sokkal jobb neked, mint az életedben. Annak jobban örülnék. Rossz, hogy nem tudok veled olyan gyakran beszélni, mint szeretnék, de bízom abban, hogy boldogabb vagy.

Nem gondolom, hogy leszerepeltél volna apaként. Nélküled akkor sosem gyógyultam volna meg. Ezt nem tudom eléggé megköszönni. Az örökséged 80%-a a javamra válik.

Sajnálom, hogy fizikailag nem vagy jelen. Sajnálom, hogy nem ismerhetnek meg azok, akiket érdemesnek tartanék arra, hogy ismerjenek. De számomra nem haltál meg, hiszen a szívemben Te ugyanúgy az én pótolhatatlan, szeretett Apukám vagy, és mindig az leszel.

Csak magamnak írtam ezt a levelet, hiszen úgyis mindent tudtál. Csak arra kérlek, hogy ne engedd el a kezem. Mutass fényt a sötétségben, és segíts elmenni innen. Egyszer majd taníts meg repülni :)

www.youtube.com/watch?v=nVhNCTH8pDs

Mindenki a saját fényét keresi. A fényt, amibe kapaszkodhat, akkor is, ha démoni árnyak veszik körül. A legmélyebb sötétségben is fel kell ismernünk a helyes útra vezető világosságot. Hajlamosak vagyunk az első fénysugárnak is megörülni, és azt követni. Megmenekültünk, ha megtaláltuk, és elég erősen kapaszkodunk. De minden fény kialszik egyszer. Van, hogy egy erős csattanással, vagy egy random váratlan gombnyomásra, de legtöbbször csak egyik pillanatról a másikra kimerül a forrás. Nincs az a fény, amely örök lenne. Mert ebben a világban semmi sem örök. Mindenki azt a fényt vetheti magára, amit csak akar. Ám van az a nyomasztó sötétség, amiből csak egyetlen kiút létezik...a saját fényünk ragyogása...

Voltak nehézségeim az elmúlt időszakban. Sokszor nem láttam a fényt az alagút végén, minimálisan sem. Amikor a leginkább sötétben tapogatóztam, akkor csapott le egy rég nem látott árny. Már elüldöztem egyszer, kőkemény munkával, évek alatt. A démonokat el lehet üldözni fejben, csak akarat kell hozzá. Nem tudom másnak ez hogyan megy, de én hiszek abban, hogy nekem sikerül.

Hiszitek vagy sem, a sötétben, abban a sötétben, amikor elvetettem minden lehetőséget magam körül, jött valaki. Egy valaki, aki szintén árny volt. Néha a sötétség a barátunk is lehet. És ezt a barátot én nagyon régen szeretem már, jobban is, mint barátot. Hiába egy árny, egy bújdokoló az éjszakai fényekben, aki engem meg akar védeni a démonaimtól. Sajnos ő is küzd a saját démonaival, és nem tud nyerni.
Egy éve én kizártam az idegen fényeket. Nem láttam benne rációt, nem volt benne jövőkép, nem volt semmi. Hihetetlen, hogy éppen egy árny törte át az áthatolhatatlannak hitt falat. Sajnos ez a sötétség már nem akar megvédeni engem. Vagy épp így véd meg.

Döntésemet e kapcsán némi harag indokolja. Hisz az éjszakai fényekben rám szabadított egy nem kívánt megnyilvánulást. Ami nagyon fájt. Összezártam megint a falat előtte. Legalább el tudtam mondani mit érzek. Aki ismer az tudja, hogy nagyon nehezen mondok ki ilyesmit, és ő volt a 2. akinél komolyan is mondtam. Azt az erőt és fényt, amit ő váltott ki belőlem, most becsomagolhattam egy csini ajándékdobozba, és elküldhetem annak, akit érdekel...

Az éjszakai fények sokaságában előfordul az a villanyoszlop, amely folyton szikrázik. Már már lángra kap. És hevessége egyszerre félelmet és csodálatot is kivált. Ebből a szikrából jutott nekem is. Olyannyira, hogy lánggá változott. A láng pedig tűzzé. A tűzzel játszani elég veszélyes, de van benne valami domináns, és ez tetszik. Tetszik, hogy kitartóan ég. Persze nem érti, hogy én miért vagyok "fényérzékeny", amikor benne rengeteg élet van. Nem akartam ezt választani. De nem akartam várni sem, nem volt mire. Egy év azért hosszú idő. Kötődöm ehhez a szikrához. Az egyértelmű, hogy nekem az árny kell, de a szikra is fontos.

Nem tudom mivégre alakulnak a dolgok. Jó tudni, hogy van az az út, ahol a fények igenis rám világítanak, és ha kialszanak, akkor is képes vagyok fényességet generálni belülről...ragyogni...és ezt elég ha csak én gondolom így :)

Ezt a dalt meg imádom, és ide illik :)

www.youtube.com/watch?v=-LHPRbEAxy4

Sokáig nem értettem, hogy egyes emberek miért állítanak rácsokat maguk köré? Miért nem engedik, hogy segítsünk, amikor képesek vagyunk rá? Miért kell néznünk, hogy egy hozzánk közel álló harcol magával, és miért hagyjuk némán, hogy megkérdőjelezze érdemes-e küzdeni? Bizony, sokáig azt gondoltam, hogy azért nem tudunk segíteni, mert nem feltételezik rólunk, hogy végig tudjuk csinálni. Azért mennek el jó emberek, mert nem voltunk elég erőszakosak, hogy megmentsük őket. "Mert mindenki olyan rohadt különlegesnek érzi magát, de senki nem az". Már másképp látom a dolgot. Félreértelmezzük néha a mások által állított rácsokat. Az én rácsaim nem azért vannak, mert nem akarok kijönni, hanem mert nem akarom, hogy bárki bejöjjön. Vannak küzdelmek, amelyek csak ránk tartoznak. Ez nem jelenti, hogy vesztesek vagyunk, csak azt, hogy itt egyedül kell nyernünk. Nem azért nem engedünk be senkit, mert olyan erősek vagyunk, hanem mert így tudunk megvédeni benneteket attól, amit nem lennétek képesek nézni...

Mindenki fél valamitől, mindenki elrejt valamit. Gondolkoztatok már azon, hogy mennyire mély bizalom kell ahhoz hogy a leggyengébb pontjainkat engedtessük látni valaki másnak? És nem az a leggyengébb bennünk, amikor sírunk, vagy amikor kiabálunk, vagy amikor csendben vagyunk, és nyomaszt valami. Nem számít mit látunk gyengeségnek, sosem ez a lényeg...Hanem, hogy miért sírunk, miért kiabálunk, miért vagyunk csendben? Én a csendben örlődő típus vagyok, így belülről nézve szerintem ez a legrosszabb. Ennek ellenére vannak azok a dolgok, amiket egyedül kell végigvinni. Akkor is, ha ennek vannak mellékhatásai.

Van az a helyzet, amit fejben el lehet dönteni. Én is el tudom dönteni, meg már rutinom is van ebben. Pedig inkább emocionális, mint racionális embernek tartom magam. Megfordult a fejemben, hogy fussak. Fussak előletek...de igazán csak magam elől futnék. Folyamatosan forognak a fejemben a lehetőségeim. A jó hír, hogy vannak, a rossz, hogy nem tudom melyiket válasszam.

Ez nem jelenti, hogy aggódni kellene. Nincs semmi baj, csak maradjatok távol. Nem ellöklek, hanem megvédelek. Próbálom átgondolni honnan hová akarok eljutni, de ehhez először magamat kell megacéloznom. Most erre igyekszem figyelni a legjobban, így előfordulhat, hogy hallgatok.

Sokszor a Szőkét sem értettem, miért ilyen acélos kívülről, hát most értem. Nem ellök, hanem megvéd. Ez csak így eszembe jutott.

Egyébként azt kell mondjam, meglepő módon van pár ember, aki bejöhet a rácson belülre, csak nem találják a kulcsot. Pedig ez csak egy mondat, meg rengeteg energia és idő.

De nem baj. Elég az hozzá, hogy ha már esetleg senki másnak, de magamnak különleges vagyok, és már álltam fel nagyobb gödörből is egyedül. Vicces, hogy sokan azt mondják nem értik a logikámat, pedig annyira egyszerű a kulcs...Folyamatosan felkínálom...

"Az otthon itt van, ha jössz mellettem, még ha nem is nézel rám..."

www.youtube.com/watch?v=XN62nWv-tqc

Mindenki titkol valamit. Bizony rejtegetünk. Hiszen mindünknek van múltunk, és olyan jelenünk, aminek egy része senkire nem tartozik. Sőt van elképzelésünk a jövőről is, amely a fejünkben maga a Kánaán. A fejünkben...mi látjuk, mi tudjuk, de más nem. Miért van ez így? Talán szégyelni kellene azt, ami vagyunk, vagy csak félünk, hogy van, aki nem értene meg vagy elítélne? Mennyi kimondatlan gondolat lehet egy ember fejében? És hányszor mondunk mást, mint amit a szívünk diktálna? A környezetünk kilencven valahány százalékának hazudunk. Nem kicsit. Nem kis füllentések, hanem adunk egy hamis tartalommal megtöltött impozáns összképet, aminek köze nincs ahhoz, ami igazán vagyunk. Persze, majd megismernek...vagy nem. Elfogadnak, vagy nem. Érdemes igazat mondani, vagy nem? :)

Én sem vagyok büszke mindenre, amit csináltam, és most is csinálok. Nem mindig hozok jó döntéseket, többnyire nem. De nem igazán értem, hogy ez miért jogosítja fel a sorsot arra, hogy visszamenjünk a történelemben 10 évet...Ennyire nem csinálhattam rosszul. Én tudom, hogy ezen az éven el kell engedni mindent. Belülről érzem, de azért kirántották már párszor alólam a talajt, és a lehető leggroteszkebb módokon vették el azt/azokat, amik és akik kedvesek voltak nekem. Legalább egy minimális kapaszkodót kaphatnék.

Tudom, tudom, ne reklamáljak, kedden csak kérnem kellett, és lám este 11kor meg is kaptam.Ennek az ajándéknak igaza volt, nekem az kell, hogy szeressenek. Ezért kellene rosszul érezzem magam? Hiszen mindenkinek ez kell, hogy megértsék és szeressék feltétel nélkül, vagy nem? De semmi baj, kellően rosszul érzem magam amiatt, hogy lenéznek mások ezért a vágyamért.

De akárhány szúrást kell elviseljek, akárhány rossz pillanatot, én talpra fogok állni. Ha előre tekintek mi is vár rám, eléggé félek. Tudom, hogy nem megoldás, ahogy én ezt meg fogom oldani. Azt is tudom, hogy nem lehet titkolni a végtelenségig. Most egyedül kell lennem, tudom rég, csak félek, hogy így nem leszek elég erős. Pedig minden elengedés könnyebb, de mégis az a fixa ideám, hogy alapvetően nem egyedül kellene megöregedni.

Tomi azt mondja: "Mindenki olyan rohadtul különlegesnek érzi magát, de senki nem az." Persze kis naív hülye Horváth azt hitte, hogy ő különleges Tominak...Hát elhatárolódtam. Felesleges lett volna megint elmondani, amit gondolok vagy érzek. Legalább nem hazudtam. Messzire mentem vele gyerekek...

Sokat gondolkozok a Szőkén is. Hiányzik. Nincs jól, érzem. Szerintem ha meglátnám csak szorítanám magamhoz, de már nem férfiként néznék rá.

Szépen elvarrtam a szálakat mindenkivel, akivel lehetett, hogy magamnak dédelgessem azt az állapotot, amit nem akar senki meglátni belőlem. Szívem szerint elmennék, legalább egy évre.

Nagy nehezen 7 hét alatt elértem, hogy találtam valamit, ami megnyugtat, ez a vezetés. Viszont 7 hét alatt rátaláltam arra is, hogy a fölöttem lebegő kardot vívásra is lehet használni, így elkezdek újra vívni szeptembertől, minden téren.

Csak hogy mindenki azt kapja tőlem, amit elvár...Elvégre hangoztathatjuk, hogy nem kell senkinek megfelelni, és csak magunkat kell adni, de ez mind egy rohadt nagy hazugság. Senki nem adja önmagát, csak egy részét. Azt adja, amit mások szeretnének. Meglehet tényleg nem vagyunk különlegesek, sem erősek. Nekem már csak az a fontos, hogy úgy forgassam a pengét, amit kaptam, hogy a lehető legjobban jöjjek ki belőle. Van hova fejlődni...

Ha meg már vissza kell nézni régi önmagamra...www.youtube.com/watch?v=j5UFUAgHmFs

Mindenkinek vannak falai. Falak, amelyeket a körülmények hatására alkotott meg. A benne lévő téglákat kilökni bátor tett, vagy épp átgondolatlan merészség. Attól függ, hogy van-e értelme. Minden tégla egy darab azért, hogy ne lássák a gyengeségeink vagy a fájdalmainkat. Az egyes részeket csak mit tudjuk kilökni, vagy visszaépíteni. A környezetünk tagjai csak sokáig kopogtathatják, kapargathatják azt a bizonyos téglát, de csak akkor szedhetik ki, ha mi is úgy akarjuk. Talán gyáva dolog falat építeni. Még gyávább emögé elbújni. Viszont kényelmes. Nekem sok téglám volt. "Van, hogy az embernek nincs elég köve". Nem feltétlen jól építkeztem, de az nyugtat, hogy egyik fal sem áttörhetetlen belülről, és kívülről sem...

Én nem szeretek téglákkal építeni, már nem. Jobb szeretek hullámokat alkotni.Van amit egészen közel tudok engedni magamhoz, és csak kicsit válok vizessé tőle. Persze van olyan is, ami felér egy szökőárral, ha túl közel engedem magamhoz. Képes vagyok mozgatni a hullámokat, nem olyan kötött a fal így. Amikor kőfalam volt, akkor nagyon erősen toltam kifelé minden újat, vagy ami nem tetszett, és nehéz munka volt. Most a hullámokat rugalmasabban tudom kezelni. Tudom közelíteni és távolítani is. Van hová fejlődnöm még, mert nem mindig veszem észre időben, hogy nem minden hullám közelsége tesz jót nekem.

Itt nem csak arra kell gondolni, hogy nem akarok átengedni dolgokat, hanem igazán nem is szívesen megyek bele önként a hullámokba addig, amíg nem vagyok 100%-ig meggyőződve, hogy biztonságos helyzetbe kerülök kockázattal. Teljes bizonyosság soha nincs. Tehát ez nem minősül kockázatnak.

Azt is el kell mondjam, hogy időnként úgy látom megéri elémenni egy-egy új helyzetnek, várom is. Van az a szépség, vagy békesség, pillanatnyi boldogság, amiért megéri rugalmassá tenni a falat. Nem vagyok bátor, nagyon meggondolom mikor közelítek. Gyakran távolítok. Ilyenkor nem azt tolom el, ami bánt, hanem a tényt, hogy beszélni kell róla.

Van egy nagyon érdekes egyenletes hullámzás, csak egy ív ezen a falon. Egy visszatérő, mindig jelen lévő hullám. Általában közel van, de sokszor próbálom eltolni, mert már hoz magával egy kisebb és egy nagyobb hullámot is. Viszont még biztonságot ad, mert ismerem. Érdekes, hogy párszor figyelmetlen voltam, és majdnem megfullasztott, mégis ennyire ragaszkodom hozzá.

A falon kívülre meggondolatlanul, szinte ösztönszerűen csak egy esetben lépek. Van az a néhány ember, akiért akkor is képes vagyok átlépni saját magamon, ha az veszélyes lehet. Nagyon kevés emberről beszélünk. Van benne olyan is, aki nem tenné meg ugyanezt. És biztosan nincs benne olyan, aki viszont lehet megtenné...

Ezt meg csak erős idegzetűeknek:

www.youtube.com/watch?v=txgmudo9LMo

Amikor először megláttam a végtelen Atlanti-óceánt, képtelen voltam levenni a szemem róla. Álltam a hajó elejében, és nem érdekelt, hogy öt réteg ruhát kellett felvennem, a mínuszban fagyoskodtam három óra hosszát a hajó elején, a jéghideg hullámok akkorák voltak, hogy időnként felcsaptak a fedélzetre...Csak álltam ott némán, szinte mozdulatlanul, mert rabul ejtett a végtelen rejtelmesség. Hiszen fogalmam sem volt, mire is várok, vagy mit fogok megtapasztalni...Valami olyat, amely szavakkal leírhatatlan. Ritkán tudom megadni magam a szabadság érzésének, és ritkán esek szerelembe ennyire tartósan, mint aznap a Reykjaviki-öbölt elhagyva...

Ugyanez az óceán fél évvel később a lábam előtt hevert Sao Miguel szigetén. Egy újabb találkozás, de már napfényben és fürdőruhában. A sötét lávahomok feketeségében ott volt a lehetőség, hogy belépjek a kéklő óceánba, ahol néhány lépés után az ember ki sem látszik a vízből. A bokáig érő vízben állva egyszer csak jöttek a hullámok, és hirtelen a fejem fölé tornyosultak. Kiszolgáltatott érzés volt, izgatott voltam,de nem féltem, hiszen én döntöttem így. Ha csak percekre is, de részévé váltam a sejtelmes mélységnek, ahol bármi megtörténhet...

Bizony bármi megtörténhet. Másodpercek töredéke alatt szembesülhetünk azokkal a csodákkal, melyeket a teger élővilága adhat.De az ámulat számomra mindig csak pillanatnyi, mégis mély nyomot hagy. Elraktározom a fejemben, és igyekszem a szívemben is, hogy bármikor visszahívhassam, ha magányosnak érzem magam.

A nyugodt víz a napsugarakat úgy veri vissza, mintha millió drágakövet szórtak volna a tükörsima felszínt időnként megtörő hullámokra. Ezt átélni káprázatos élmény. Nincs meleg és nem hideg, csak szabad végtelenség. Olyan érzés, mintha csak a mennyország felől nyílna egy fényes lépcső az óceán mélyére, és ugyanez a boldog fényesség vetül a parton bámészkodókra is, mint amilyen, én is voltam. Ide belépni felelősség, ritkán teszem meg. Kevés lehetőség adódik rá, és ha van is esély, akkor is számolni kell a következményekkel.

A fényesség nem végtelen. A felhők gyorsuló menetelése gyakran elzárja a fény útját, ezzel pedig teret enged a félelmet keltő árnyékoknak. Nem tudhatjuk,hogy az árnyjáték közepette miért olyan csendes, és félelmet keltően nyugodt a víz. Ha már ismeri valaki eléggé az óceán hangulatait, akkor biztosan tudja, hogy ez csak rosszat jelenthet. Vannak előjelek, először csak ártatlan szélfújás, aztán a fekete homokszemek felemelkedése, és végül ezek a szemek összeállva söpörnek végig a parton. A fák levelei nem csak könnyedén bólogatnak, hanem előbb utóbb azért küzdenek, hogy ágaikat ne csavarja le a könyörtelen vihar előtti harc.

Aztán eljön az a pont, amikor laikusként is felismerjük, hogy megérkezett a vihar. A hullámok tombolnak, nyoma sincs a boldog fényes drágaköveknek az izzóan kéklő vizen. Egy pillanatra el sem tudjuk dönteni, hol érnek véget a több méteresre emelkedő sötét hullámok, és hol kezdődnek a villámokat szóró gomolygó fekete felhők. Csak a hullámok dühösen összecsapó fehér habjai választják el az eget a víztől.

Amikor elcsendesednek a vihar hangjai, a víz is nyugodni látszik. Ekkor lehet látni, hogy mekkora pusztítást tud végezni egy nem várt esemény. Hiszen lelkesen álltunk ott néhány perce az idilli kékségben. Most pedig az óceán kidobta, ami nem kellett, hordalékok mindenfelé. Halak, kövek, kagylómaradványok, ágak és minden más, amit nem is vártunk.

A pusztítás megöli a lelkesedést. Bár még nem süt ki a Nap, még nem oszlanak el a felhők, mégis gyúlhat fényesség a határtalan szürkeségben. Talán egy világítótorony.Egy olyan világítótorony, ahová nem szabad belépni. Mégis a szürkeségben csak egyfajta közös jelet kell kibocsájtanunk egymás felé, hogy segítsen átlendülni az átélt viharon. Egy S.O.S. jelzés, ennyi az egész. Nincs ez így jól...Komolyan el kellett gondolkozzak efelől. De most ez segít...Segít kivárni, hogy áttörjön a napfény a sűrű sötét égen, le a nyugvó óceán felszínére, hogy újra megvilágítsa az utat, az utam talán a pillanatnyi mennyország felé...

Ui: Ez a bejegyzés egyáltalán nem az óceánról szólt :)

Lehet, hogy mindenki többet tudna mesélni arról, hogy milyen szeretni valakit. Nekem ez nem az erősségem, és nem is az én asztalom.

Olykor azonban hajlamosak vagyunk nem épp a legokosabb döntéseket meghozni holmi rózsaszín ködre fogva esetlenségünket.

Viszont sajnos elérkezik az az egy pillanat, amikor fel kell ismernünk, hogy bizony kicsit megszerettünk valakit, és el kell gondolkoznunk mit is teszünk ezután.

Egészen meglepő is tud lenni ez a fajta gondolkodásmód, főleg, hogy nem kevés szenvedéssel jár, így nem értem miért választja ezt akárkinek a szíve...

Lementem a Balatonra kicsit pihenni. Kellett egy kis idő, és kell is még, amíg összeszedem magam. Mostanában sok változás érintett rosszul.

Odalent nem szólt hozzám senki, és ez az, amire igazán vágytam. Csak egy kicsi csendre, időre magammal. Ezt tudom, hogy sokan nem értik.

Valahányszor kapok időt magammal, át tudom gondolni a dolgaim, terveim, tetteim, ez most sem volt másképp. Volt min elgondolkodni...

Eszeveszetten küzdöttem azért, hogy rendbe tegyek mindent a fejembe. Nem tudom ennnyire sikerült.

Lehetséges, hogy ez a hét nagyon nehéz lesz még velem, nekem. De érkezik a megváltás szombaton, amikor megyek Gyulára.

Ott mindig ki tudok kapcsolni. Mindig vannak biztos pontok. A családon túl vannak barátok is, akik mindig segítő kezet nyújtanak a rosszabb napjaimon.

Vezetni fogok. Ez is megnyugtat. Olyankor mindig szabadnak érzem magam. Leteszem közbe a terheket.

Ennek az útnak a célja többek közt. hogy kivegyem a részem a nyári esték által nyújtott sokadalomnak.Sok reményem van ebben az útban.

Lehengerlően hatott rám, amikor a nagy Ő-nek (de vicces ezt most leírni) írt S.O.S. vészjelem után egy meglepő ötlete támadt.

Ostobaságnak tűnik, hogy megint hová jutottunk. Őszintén szólva erre nem is gondoltam, de futjuk ugyanazt az ívet. Elég kitartóan.

Vicces, hogy mit bírt kérdezni Tomiról, nem is értettem először. Ha tudná a kérdésére az igazi választ, eléggé meglepődne. Kicsit rajta csattant most minden.

Eleget beszélgettünk ahhoz. hogy megérjen egy fogadás köztünk. Na ennek megint nem volt értelme, úgyis nyernék :) Mindig nyerek.

Lassan ért egy felismerés, egy szörnyű kín Tomival kapcsolatban. Nem értem, hogyan eshettem pont én ebbe a hibába, aki mindig szigorúan őrzi a falait.

Ott nyilalt belém az érzés a Balaton közepén, hogy nekem fontos ez a fiú. És igen, akár szórhatnám is a konfettit...és most mindenki együtt...De nem.

Választásom ésszel megindokolhatatlan, és nagyon gyorsan vissza kell építeni a téglákat. Elbíztam magam, és rá is fáztam azonnal.

Elhatárolódom. Én nem akarok a szenvedés mellett dönteni. Eddig is elvoltam a kis világomba, és nem értem, hogyan gondolhattam, hogy ez jó is lehet.

Logikailag teljesen tisztában vagyok azzal, hogy én nem a tartósan szerethető nők közé tartozom. De, igen, ez így van, 29 év igazolja, higgyétek el.

Olyan hülye voltam, és meggondolatlan. Mindig elérem, amit szeretnék, de fiútémában sosem vagyok magabiztos. Nem is értem, most hogy.

Veszélyesen közel engedtem magamhoz. Fogalma sincs, mennyire sok téglát kibontottam,és ezzel sebezhetővé váltam, kiléptem a komfortzónámból :(

Egyszerűen nem mértem fel ezeket a dolgokat. Csak sodródtam.Annyira utálom, ha valaki ezt mondja nekem. Én azt szeretem, ha célja van a tetteimnek.

Lehangoló az ostoba naívitásom. Pedig megesküdtem volna, hogy van érzelem benne is. Móki, legközelebb vigyél a rétre...

Okafogyottá vált minden tervem és ötletem ezzel kapcsolatban. Te mondtad, Horváth, aki szerencsés a kártyában...

Valószínűleg jó ideig most nem sétálok bele ilyesmibe. Nem baj, mindenből lehet tanulni valamit. De azért hiányzik barátként :)

Ennyire egyszerű ez az egész. Meglepő módon tudat alatt én is a szenvedést választottam. Pedig magamat kell idézzem ez alkalommal....

"A szerelem önmagában ló****t nem ér..."

És tényleg nem...www.youtube.com/watch?v=W_F9l7SxXR8

Az életünk folyton változik,minden nap egy új kezdet. Új nap,új élet, de sokszor hallottam már. December 31-én nem értettem, hogy milyen változást hozhat a 9-es év. Igazán jót nevettünk ezen Mókival. De honnan gondolhattam volna, hogy mostanra Móki ennyire önálló lesz, és függetlenebb, mint hittük? Vagy hogy teljesen más szemüvegen át kell néznem a munkámmal kapcsolatos meglátásaimat? Nem is terveztük, hogy átalakítjuk a lakásunkat, és most mégis egy új szobában ülök. Ki gondolta volna, hogy a Szőke elmegy, és hogy Tomi meg felborítja a dolgok rendeszerezett menetét közöttünk? Honnan kellett volna tudnom, hogyha elengedek egy álmot, akkor másik ajtók is meg tudnak nyílni? Ezeket mind nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy idén is beleadok 110%-ot és csak remélem, hogy jól játszottam. De ez most más. A sok új dolog érkezésével valami más eltűnt. Azzal, hogy eltűnt erősebbé tett. Még akkor is, ha kockáztattam, és vesztettem. Minden veszteséggel erősebb lettem.

Igazán onnan indul a történet, hogy itt ülök az ágyamban, egy nagy pizzával, némi lélekápoló filmezés után, és sajnálkozom azon, hogy Tomival nem jutottunk közös nevezőre. Annyira dühös voltam, amikor találkoztunk, és aztán persze nagyon szomorú is. De aztán jött egy pillanat, egy kis fény a fejemben, hogy milyen rohadtul büszke vagyok magamra, hogy elmondtam neki, amit érzek/amit gondolok. Nem szorongtam azon, hogy rosszul jöhetek ki belőle, csak elmondtam, és kész. Persze ez nem tündérmese volt, rosszul jöttem ki belőle, de meg is vagyok nyugodva, hogy én is hű voltam a saját elveimhez. És ha már neki el tudtam mondani, akkor nektek is el tudom mondani...

Az Enikős dolgok. Ez az egész betegség kérdés egy Isten csapása volt. Tipikus fal mögött bújkáló Horváth voltam. Mert erről nem beszélünk, erre nem kell gondolni, ez nincs is. Ilyen véletlen a világon nincs, hogy apám után pont ezt a betegséget kapom vissza egy olyan emberen keresztül, aki megint csak nagyon meghatározó az életemben. Homokba dugott fejjel is konstatálnom kellett azt, hogy ez a kör nem véletlen jött vissza. Az elsőt nem kezeltem jól (igen, nagyon enyhén fogalmazva). De felálltam,a gyógyszereket is elhagyhattam idővel, és a stresszgörcseim is elmúltak. Az az időszak Apa halála körül egy sötét lyuk nekem. Felsértette a sebeimet igen erősen ez a hír Enikővel kapcsolatban. Az utána történteknek részben megfigyelője voltam. De minden pohár tele lesz egyszer, így konstruktívan új szemüveget kellett felvegyek a saját érdekemben. Mielőtt bárki félreértené, nem felejtek, jönni fog a lehetőség, és akkor sem fogok félni....senkitől!

Évi a tanítóm, az alapom, a betonom, a mesterem, a segítőm, a szerettem. Nélküle nem tartanék itt, ahol ma tartok. Nagyon sokat köszönhetek neki. Mindig támogatta a fejlődésem szakmai és emberi vonatkozásban is. Erről egyelőre nem írhatok többet.

Új szoba, új élettér. Még nincs kész, de nagyon más, mint eddig. 11 év után kidobtam Apa dolgainak nagy részét. Anya szerint épp ideje volt. Maradtak könyvek és fényképek és a zebra is. Más érzés ez a szoba, mint a régi. Ez már egy női szoba, nem gyerekszoba. Ez a szoba, minden ellentmondásával az enyém, én vagyok. Még nem teljesen komfortos, főleg a lakásfelújítás közepén ezzel a rengeteg cuccal, de én vagyok. Azért ez is nagy változás. Más arculatú szobákba bemenni. Érdeklődéssel várom milyen lesz.

A Szőkéről hallgattam sokat. Ő az én egy részem, mindig az lesz, akármi is történt. Vannak napok, amikor elmondhatatlanul hiányzik. Nem volt eddig olyan fiú, akinek ennyire átjárhatóvá tettem az aknamezőt. Rengeteg munkám volt benne, vele is, magammal is. Mikor elváltunk az ünnepek alatt, azt mondta nekem, hogy olyanok vagyunk mint a csillagok. Nem is gondoltam volna, hogy képes leszek egy emberrel ennyi mindenen átmenni. Folyton veszekedtünk, én hisztiztem, ő bunkó volt. Mindig piszkáltuk egymást. Rendszeresen a legrosszabb pillanatokban rukkoltunk elő egymásnak érzelmekkel. Borzasztóan nehéz volt. Mégis hiányzik az a megértettség, ami akár csak egy összenézés volt.

Vissza kell kanyarodjak Tomihoz is, ha már az őszinteségre került sor. Olyan érzés, mint amikor tégláról téglára bontasz le egy falat, de reggelre megint ott van sértetlenül, bosszantó helyzet. Alexander Milov szobrásznak van erre egy jól kreált munkája, ami kifejezi a mi dolgunkat. Én megértem, hogy fél, félti a barátságunkat. Én is féltem, nagyon féltem, rettegtem, amikor belelátott a családomba. Akkor is féltem, amikor a sörfesztivál után voltunk. De már nem félek. Akkor sem, ha ezért a vakmerőségemért kettőnk közt nagy árat kell fizessünk. Én így is fizetem már 2-3 hete. De elengedtem a dolgot, nem szorongok. Persze ez nem egyenlő azzal, hogy ne lennének olyan érzéseim felé, amelyek természetét nem igazán értem. Tudom, hogy ésszel igaza van, csak én nem ésszel gondolkozok.

Úgy érzem feljebb kínlódtam pár lépcsőfokot. Nem is egyet, tényleg nem. Volt olyan, amire csak simán felléptem, meg se éreztem. De olyan is volt, amiről vissza is csúsztam, és foggal körömmel kapaszkodtam, hogy rajta állhassak. A lépcsők közt való ugrándozás közepette illene valamilyen jövőképpel előrukkolnom közel 30 évesen. Nekem több jövőképem is van, legalább 4 a fejemben. Tavaly augusztusban még csak egy volt.

A mai konklúzió? Talán átalakultam. Nem félek a veszteségektől, pedig én mindig az állandóság és a kiszámíthatóság börtönében voltam. Hogy vezet-e ez valahová? Egész biztosan, de nem tudom még merre sodor. A nyárral kapcsolatban elég bizakodó vagyok. Számos ígéretem és tennivalóm mellett örömet okoz, hogy végre itt tartok, pihenhetek. Nem a 9-es év adja a változásokat, hanem a dolgokhoz való hozzáállásom, és a cselekvőképességgel összefüggő akaratom. Ki tudja? Még az is lehet, hogy egyszer vagány csaj leszek. De addig is...beleadok 110%-ot ,és csak remélem, hogy...

Csak egy pillanat műve, amikor elmosódik a határ álom és éberség között. Egyetlen tudattalan átkapcsolás az agyunkban, hogy az aznapra jutó kavargó gondolatrok közepette átlépjünk egy másik világba. Egy más világ, ahol következmények nélkül dönthetünk, megadatik minden, amire vágyunk, hacsak pirkadatig is. Ez az ideális világ, egy hely, ahová elmenekülhetünk a rideg valóságok elől. Egy hely, amire felébredve jó érzéssel gondolunk, és sokszor visszavágyunk. Persze nincs tökéletes világ. Néha előjönnek a szörnyek, a rémálmok, a lidércek. Sötétség, zuhanás, halál, veszteség, valamilyen az agyunknak elfogadható alakot öltve, és amikor felébredünk, feloldozást jelent, hogy csak álmodtunk, mert ez nem létezik, csak a tudatalattinkban. Igen, ezek a szörnyeink, amelyek kísértenek. De mit tennétek akkor, ha a szörnyeitek a valóságban is előjönnének? Ha ezek nem csak felismerhetetlen álomképek lennének, nem furcsa alakot öltött szerzemények, hanem a valóságban is létező gondolatok? Ha hallanátok mások gondolatait, amikor álmodtok? Hogyan űznétek el azokat a szörnyeket, amelyek köteleikkel nem akarnak elengedni?...

Ez az egész elalvás egy tortúra nekem, vontatott folyamat, sosem megy azonnal. Mindig kattognak a kerekek a fejemben. Gondolom ez természetes, hogy az emberek gondolnak valamire elalvás előtt. A következő napra, vagy az aznap történtekre, munkára, személyekre. helyzetekre. Engem mostanában megnyugvással tölt el, hogy mióta kész az új szobám, jól alszom. Bár persze már vártam mikor lesz vége ennek a jólétnek. Kényelmes az ágyam, még a piros falat is szeretem. De mint midnenkinek, nekem is megvannak a szörnyeim.

Emlékszem jó néhány hete álmomban egy üvegajtóra kirajzolódott egy piros pentagramma. Egy hang megszólalt a fejemben, és azt mondta, hogy halál, mindezt franciául.Nem is tudok franciául, de értettem mégis.De csak annyit tudtam megkérdezni, hogy én, de nemmel válaszolt, aztán megkérdeztem, hogy anya? De erre is nemmel felelt. Szerintem ott elértem egy olyan pontot, amikor úgy gondolták fent, hogy nem terhelnek ilyesmivel, mert ez túl sok volt, főleg az előtte lévők fényében...És az a baj, hogy nem került kimondásra, de tudom ki fog meghalni. Ez benne a leghátborzongatóbb. De nem mondhatom meg.

Ha meg már halál. Ott volt a jel végig az élő rémálommal kapcsolatban. Hányszor álmodtam, hogy meghalt, napokon keresztül, a lehető leggroteszkebb módokon. Akkor nem értettük, de hamar kiderült, hogy számomra olyat cselekedett a "nagy Ő", amivel kiírta magát az életemből. Persze túráztattam magam rajta a szeptemberi Pépis tali után is, pedig akkor aztán All in módon megmondtam a véleményem kendőzetlenül. És az a pillantás...az bevésődött a fejembe, akármi is történt előtte vagy utána. Sok munkám volt abban, hogy elfelejtsem. Erre mit ad Isten? Hát megszólalt a fejemben múlt éjjel álmomban.

Pedig nem értem ezt a kapcsolódást most, mert mindig éreztem, ha történik vele valami. De egy ideje nem. Most pedig véletlen megláttam róla egy képet, és egyből létrejött a kontakt, és beszélt a fejemben. Olyat mondott, amit sosem tenne, de inkább azon borultam ki, amit erre reagáltam. Pedig nincs már út, nincs már esély.

Nagy nehezen felébresztettem magam, akarattal, éjjel egykor, hogy elmenjen. A feloldozás...Vagy mégsem, mert újra róla álmodtam, beszélt a fejemben. Akkor a realitást mondta.Megnéztem az alvásfigyelőmön, hogy az első álomnál mélyalvás fázisban voltam, így kész csoda, hogy fel tudtam kelteni magam. Míg a második álomnál meg éberalvás fázisban voltam. Ezek után remek volt az éjszaka. Reggel pedig kialvatlanul keltem, ami akkor van, amikor igazat álmodom.

Vannak azok a kötelek, amelyeket képtelen vagyok letépni magamról, hiába ésszel elvágtam őket. Vannak azok az álmok, amikor boldogan és elégedetten kelek fel, meg azok, amikből felébredve napokig nem merek elaludni rendesen. Olyan vagyok, mint valami ijedős kis gyerek, csak nem a sötéttől, hanem az elalvástól félek. Nagyon vékony a határ álom és valóság között, össze is modsódik időnként a kettő. Tudom, megértitek álmodók, hogy miről beszélek. Álmodni ajándék, álmodni hatalom, és az álmokat életre hívni meg művészet. Az én álmaim többsége csapás, de hatalom, amelyeket ki nem mondani és álomképbe szögelve kiiktatni a valóságból nagyon nehéz.De itt az idő, el kell aludnom...megint...

www.youtube.com/watch?v=etAIpkdhU9Q