Időről időre eljön a pillanat, amikor azt érezzük, hogy átsiklunk bizonyos dolgok felett. Nagyobb sebességre kapcsolunk valamilyen okból, és igyekszünk csak az útra koncentrálni. Egy célra, amit el szeretnénk érni, és nem is vesszük észre, hogy valójában mit is hagyunk ki, amikor egy pontra fókuszálunk. Én is egyszerre egy célt tudok szem előtt tartani, néha azt az egyet sem. Igyekszem mindig elegánsan és gyorsan elérni, amit akarok, akárcsak egy Mustang. Persze vannak alkalmak az én életemben is, amikor Mustang módjára elbízom magam,és csaknem a szélvédőn esek ki a kocsimból a meglepetéstől...

Sokszor szeretek száguldozni. Mindig előrébb három lépéssel a jelennél. Gyorsan is vezetek, tudom. Talán nem is nekem való.Gyorsan is gondolkozok, na ez meg kifejezetten ártalmas is sokszor. Belülről mindig Mustangnak érzem magam. Majd én megcsinálom...Majd én bizonyítok...Majd én megmutatom..Majd én jobban tudom...Igen, igen, nekem sokszor nagy az arcom, ezért füstöl mindig a motor, mert fejjel szaladok a falnak.

Borzasztóan türelmetlen vagyok. Mindent gyorsan akarok elérni, és egyszerűen nincs türelmem kivárni bizonyos lehetőségeket, mert azonnal szeretném megugrani. Nem értem miért kell erre vagy arra éveket várni, ez időpocsékolás. Amikor a kis Mustangommal ott vagyok jóval hamarabb, mint a megengedett sebesség ésszerű határa diktálná. Persze, ilyenkor jönnek a kínos pillanatok, amikor magamra kell erőszakolnom, hogy behúzzam a kéziféket. Mint látjátok, ekkor a kerekek is szikrát hánynak. Tétlennek és tehetetlennek érzem magam ettől, de hiába vágom tönkre a  Mustangom képtelen vagyok ott hagyni az út felén.

A kis célok elérése nem tölt el örömmel. Hanem gépies természetességgel könyvelem el, hogy ezt elvártam magamtól, és ez még nem az, amitől büszkévé vagy elégedetté válnék. Ha már megtanultam váltani meg használni a pedálokat az nem nagy cucc, az csak az alap. De ha már egyre magasabb elvárásokat támasztok magammal szemben, az már kihívás, az már vadászat, az már sebbesség, az már verseny. A versenyben pedig győzni kell.

A szélvédő meg...Hát van az a pillanat, amikor egyértelműen tisztán látok egy nem várt helyzetben. Tudom, hogy jó vagyok benne, jól vezetek, jól cselekszem, nem engedem ki az irányítást a kezem alól. De mégis van, aki egyszerűen szemből belém száll a sztrádán. Pedig én csak azt tettem, amit jónak láttam. Nagyon nehezen tolerálom, ha egy élethelyzetben nem tudok mit tenni, meg van kötve a kezem, és betörik a szélvédőmet.

Nem könnyű Mustangnak lenni. Kell a szabadság, kell az eredmény, kell az elismerő pillantás, kell a győzelem is. De legfőképp a száguldás kell.Hogy a saját tempómban akadálymentesen jussak el A-ból B-be. A baj ott kezdődik, hogy ez a tempó nehezen összeegyeztethető törvényekkel,emberekkel, embernek látszó embertelenségekkel. Sok a tábla, sok a jobbkéz, pedig mindig rossz vége lesz, ha elvonja valaki a figyelmem....

Olyankor rá kell jönnöm, hogy hiába érzem magam Mustangnak, ami erős és gyors, mégsem vagyok az. Csak valami ütött kopott régiség, amit ugyan nehéz irányítani, de még épp eldöcög ahová szükséges, ha nem jön közbe semmilyen váratlan bonyodalom. Pedig igazán a látszat ellenére még mindig ott van benne az a kis Mustang, amivel képes mindenen végigszáguldani...

www.youtube.com/watch?v=ZEsoq0B1IOo

Mindennek megvan a maga ideje a világban. Időben kell felkelnünk, időben kell kapcsolatokat építenünk, időben kell családot alaptíanunk, időben kell döntéseket hoznunk, időben kell jó helyen lennünk, időben kell lehetőségeket megragadnunk, és időben kell nyugovóra térnünk. Az idő fogságában kevés az a pillanat, amikor időt fordítunk önmagunkra.Nem a hétköznapi dolgokra gondolok, hanem arra, amikor megállítjuk az időt, és akár csak pár percre is,de önmagunk fölé kerekedve tudjuk kívülről elmondani magunknak azt, amit hallanunk kell. Hallanunk kell, hogy visszataláljunk és tisztán lássunk. Ilyenkor nekem nincs szükségem senkire, csak a kietlenségre és a csendre. Egyre többször jut eszembe, hogy ezt a kietlenséget megtaláltam már....Izlandon...

Elfáradtam. Az idegrendszerem pihenni akar. De nekem az alvás ezt nem adja meg, főleg az érti ezt, aki tudja hogyan szoktam aludni.Kipróbáltam, hogy bejön-e ha egész nap fekszek az ágyamban. Persze egyből szólt a telefon, anya meg csak mondta a magáét, és eközben ezer més dolgon kattogtam. Nagyon kevesen értik meg, hogy nekem fontos az egyedüllét, felszabadít.

Én szoktam egyedül utazni. Szeretem is. Ilyenkor érzem, hogy építő jellegű időt töltök el magammal, magamért. Izland egy más világ. Nincsenek fák, csak hegyek és víz mindenfelé.Ez engem pihentet és megnyugtat.Főleg az, hogy nincsenek emberek körülöttem. Utálom most a telefont is. Már rosszul vagyok, ha csörög.Nagyon szeretnék már kiszabadulni innen. Olyanok a napok, mint egy börtön, egy ketrec, dolog dolog után, program program után, időhöz vagyok láncolva.

Időből pedig kevés van, nagyon kevés. Nekem kevésnek tűnik. Szeretnék már előrébb tartani, vagy csak találni valamit,ami előrébb lendít. Tudom, hogy türelmetlen vagyok sokmindenben. Már sokkal előrébb tervezek fejben, mint ahol most tartok. Ez a folytonos agyalás fárasztó. Izland olyan végtelennek tűnik.A gondolatok egyértelműen és letisztultan jönnek más környezetben.Hiányzik ez az érzés.

Ugyanakkor van aki kikéri magának ezt a fajta viselkedésemet. Csak mondja a magáét, osztja a feladatokat, egy dolgot elmond 125-ször, és nem érti, hogy fáj a hang, a fény is most, és nem gyógyszer gyógyítja ezt, hanem ez csak egy állapot. Egy állapot, ez is én vagyok. Ilyenkor nem tudom tolerálni a külső ingereket, a zajokat. Túl sok zaj van egyébként is a fejemben. Ezeket rendszerezném, de kell erre pár nap, meg egy olyan helyzet, ahol erre van lehetőségem. Amikor egy kicsit mindenki leszáll rólam, és hagyja, hogy átgondoljam az elmúlt időszakot.Nincs telefon, nincs internet, és én sem vagyok.

El fogok utazni, amint felszabadulok a kötelezettségeim alól. Nem Izlandra, bár nagyon vágyom rá, hanem csak a Balatonra pl. El kell mennem itthonról egy kicsit.Aludnom kell, de nem itthon.Ilyenkor 2-3 napig csak alszom, de utána kezdenek összeállni a gondolatok a fejemben. Olyan, mintha aksira raknám magam.Felépítem újra a dolgokat magamban.

Izlandra nem jutok el, viszont Szerbiába igen, és ezt nagyon várom. Tündérkeresztanyával áldott meg a sors, szó szerint. Szóval köszi Kylie, hogy elintézted nekem :) És a lányok, az unokahugaim, már nagyon hiányoznak.

Már kezdem látni a fényt az alagút végén, amikor megcsináljuk Móki névnapi buliját. De addig is jó érzéssel töt el, amikor tudom, én is jártam itt, és még pontosan emlékszem milyen volt. Biztos vagyok abban, hogy nem utoljára sétáltam erre....

www.youtube.com/watch?v=TWcyIpul8OE

Mindannyian rendszerben élünk. Igyekszünk a saját rendszerünket épen tartani, esetenként működésképtelenségét kivédeni, alakítani rajta...De szabályok közt tartjuk, szükségünk van egy precíz elrendezésre ahhoz, hogy a mátrix működhessen. Szabályosan számok egymásutánisága téglalap alakban elrendezve, keretek közé szorítva. Egy mátrixon belül sorok és oszlopok keresztezik egymást, amelynek sokféle kimenetele lehet. Minden mátrix egy rejtvény, egy feladvány annak, aki csak figyelemmel kíséri az alakulását. A saját mátrixunkat csak mi, alkotók érthetjük meg, vagy talán még mi sem...

Néha összezavarodunk. Felcseréljük magunkban a sorokat és az oszlopokat, amelyből egészen újszerű dolgok jöhetnek létre. Ezáltal transzponáljuk a mátrixunkat, és a végeredmény következményeképp alakítjuk tovább a szabályainkat. Én is felcseréltem, transzponáltam az oszlopokat. Igazából volt, amit a véletlen összjátékára alapoztam. De a matematikában nincs véletlen, igaz? Minden egy logikai eszmefuttatással magyarázható.Hiszen az ésszerű cselekedetek hozzák meg a mátrix sikerességét, vagy talán csak a fennmaradását?...

Persze előfordul, hogy két mátrix egymás mellé kerül. Ilyenkor létrejöhet a mátrixszorzás.De ez csak akkor lehetséges, ha a bal oldali mátrix oszlopainak száma megegyezik a jobb oldali mátrix sorainak számával. Tehát van bennük valami közös (a Pink Floydon kívül is).Más látószöget alkothat egy ilyen szorzás. Hiszen hiába teljesül a művelet, amikor a kommutativitás nem teljesül, tehát A és B összeszorozható mátrixra igaz, hogy AB nem egyenlő BA-val. Hiszen minden mátrix a saját alap rendszerét veszi alapul, és ebbe integrálja a szorzó felet, amivel nem mindig számolunk előre.Így a két mátrix találkozásánál sosem egyenlő folyamat megy végbe.

Ha nem akarnánk ennyire erősen egybefésülni két mátrixot, és kicsit lazítani tudnánk, akkor elég lenne a két mátrix csak egyes elemeit összeszorozni, ez a Hadamard-szorzat. És láss csodát, a Hadamard-szorzat már kommutatív, tehát minden oldalról egyenlőségbe kerülhet.Kiegyenlítődhet, így A matrix is jól lakik és a B mátrix káposztája is megmarad.

Elég nehéz mátrixban gondolkodni, amikor van aki szerint a saját rendszerének minden eleme nulla. Ezt nullmátrixnak nevezzük, igen ritka jelenség. Nem is felételezem, hogy esetleges B mátrix sorozat minden egyes eleme nulla lenne. Szóval szuper lenne ha ezt egy kicsit megfontolnánk...

Természetesen felmerült bennem, hogy talán az én rendszerem tűnhet nullmátrixnak mások szemében, de arra jutottam, hogy az elmúlt hetekben zajló műveletek fényében ezt matematikai lehetetlenségnek tartom, még akkor is, ha gyenge reáltudással rendelkezem. Esetleg egységmátrix lehetek, amely négyzetes szerkezetű, a főátlóban lévő elemek mindegyike 1, míg a többi elem esetlegesen nulla. De legalább van mibe kapaszkodnom, ha már a főcsapás értéket ad a személyiségemnek.

Attól félek legjobban, hogy ferdén szimmetrikus mátrixként működök. A főátlómra nézve szimmetrikus elemek egyenlőek, de nem azonos előjelűek. Így amit én magamban plusszként érzékelek, az kifelé ugyanolyan mértékű csak mínuszban.

Akárhogyan is csűröm a szavakat, és a logikailag és matematikailag helyt álló kijelentéseket, be kell látnom, hogy minden mátrix egységet alkot. Ebben a korban már sok eleme állandó marad, és egyre nehezebb kommutatív irányba szervezni a saját elemek közti kapcsolatot is.Mert mindannyian rendszerben élünk.Egy rendszerben, ami keretet ad a gondolatainknak, értékeinknek, tetteinknek. Belülről nézzük az általunk alakított oszlopokat és sorokat, és igyekszünk a hackerektől mentesen működtetni a mátrixot. Ha pedig porszem kerül a gépezetbe, akkor a legjobban kivitelezhető logikai döntést hozzuk meg a szerverhiba elkerülése érdekében. Hiszen ez csak tiszta matematika...

www.youtube.com/watch?v=8qWePX39R40

Vannak dolgok, amiken az ember nehezebben lendül túl. Vannak kérdések, amelyeket ha feltesznek, bogarat ültetnek a fülünkbe. Természetesen válaszok is vannak,amelyeket hallani megdöbbentő és elgondolkodtató egyszerre. Vannak szilánkok is. Szilánkok, amelyeket kifelé törünk, amikor kényelmetlen kérdésre kell felelnünk. Szilánkok, amiket magunknak küldünk, amikor kényelmetlen válaszokat kapunk. De mind közül azok a legfájdalmasabb szilánkok, amelyeket a magunk bőre alá rejtünk, vagy amelyek egy éles mozdulat következtében, vagy akár a véletlen folytán összetörik az üvegfalat körülöttünk.

Kaptam a héten elég sok szilánkot, és adtam is. Nem vagyok annyira büszke rá.Magamnak is adtam, nem is keveset.Belülről jobban szúr, mint kifelé.A baj, hogy bennem több nő befelé, mint amit kifelé adok.

Bizony a védelmi rendszerem nem tökéletes. De hogy ennyire nem? Komolyan egy-egy kérdés vagy válasz ekkora szöget üthet a fejembe? Hát és tényleg...

Mindig tervezek előre fejben, nem újdonság. Szakmailag már 3 szakvizsgával előrébb járok fejben, mint ahol, most tartok. Nincs időm. Túl kevés van, hogy felmutassak bármit is...Hat év elment úgy, hogy semmi sem történt,pedig sokat dolgoztam. Beleadtam 110%ot,és csak remélem, hogy jól játszottam. De nem játszottam jól. Nem elég jól. Enikő azt mondta, hogy túl kemény vagyok magammal. Túl sokat várok el.

És ha már túl kemény vagyok, akkor azt is mondta, hogy a kapcsolatok terén is. Nagyon keményen nem engedek.Igaza is van, minden csoda 3 napig tart.De elgyengültem vasárnap. A lelkemnek kellett egy fiú, aki csak megértően megfogja egy kicsit a kezemet. Mellényúltam, megint. Vajon ezt mikor tanulom meg? Adtam magamnak pár szilánkot. Tuti befutónak éreztem magam a Tomis dolgokban, de hát közel sem. Fáj nagyon ez az egész igazság szerint.Kinyitottam az ablakot, és most úgy el is határoztam magam,csak nyitás közben belőttek az ablakon...Nem hibáztatom ezért, csak magamat.

Na és az egyetlen, amire büszke lehettem az a határozott terv az előmenetelemet illetően. Ma nagy büszkén beszéltem erről a régi óvónénimnek. Gondoltam, majd egy picit büszke lesz, mert mekkora dolgokat szeretnék elérni, meg mert céltudatos is vagyok, és teszek is azért, hogy kivívjam a tiszteletet. Legyintett csak,és mondta nekem, hogy ezeket ő is megtette, minden sulit kijárt stb. Nem bántásból mondta, csak beszélgettünk, de nekem olyan rosszul esett, hogy igazán ezzel a nagy céltudatossággal rohadtul nem érek el semmit...

Lesz egy végpont az életemben? Amikor azt gondolhatom, hogy megbecsülnek, és tisztelnek, és letettem valamit az asztalra?Úgy emberileg lesz ilyen? Lesz olyan, hogy Móki azt mondja, hogy a lehető legjobb Tesót kapta? Vagy hogy egyszer megtisztelnek azzal, hogy felkérnek egy fontos ügy segítésére? Vagy lesz olyan, amikor nem kell már több iskola vagy képesítés, hogy a szüleim a legbüszkébbek legyenek? Lesz olyan, mikor tudom is, hogy beleadtam 110%ot és jól játszottam?Lesz olyan, mikor meg leszek elégedve, és hátra tudok dőlni?Lesz olyan, amikor ki tudom húzni a saját szilánkjaimat, és kész leszek egy új fiúra? Lesz olyan, amikor nem szúrok védelemből, hanem magamtól töröm szét az üvegfalamat? Lesz olyan, hogy büszkének tartanak?

Nem tudom. A szilánkok fájnak. És nagyon könnyen törnek még kisebb darabokra...De nem felejtjük el honnan jöttünk, és az még bennem van. Hiszen mindenki az, ami, ahonnan elindult, csak a szilánkok tesznek sérülékenyebbé. Jobban is érzem magam, hogy kiírtam.

Mai kicsit másképp, de rock;)

www.youtube.com/watch?v=qfGggAGITwg

Minden nap döntéseket hozunk. Eldöntjük, hogy mit vegyünk fdel reggel, eldöntjük mit együnk vagy igyunk, eldöntjük mit tervezünk arra a napra. Bizony, tudat alatt folyton tervezünk, tehát döntünk is. De mi van azokkal a döntésekkel, amelyeket felettünk hoznak meg, és nincs beleszólásunk? Vagy azokkal, amelyeket nem akarunk meghozni, mert nem lehet jól kijönni belőle? Ezek nehéz helyzetek, amelyekkel valamilyen formában szinte nap, mint nap szembe nézünk. Várjuk az ítéleteket, és közben mi is ítélünk,határozunk...döntünk. Ám legfőképp mit kezdjünk akkor, amikor magunkban harcolunk egy döntés mellett vagy ellen? Hogyan találjuk ki, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon? Talán erre nincs kézenfekvő válasz, minden esetre nem könnyű harcolni magunkkal....Nagyon nem.

Rengeteg dolog történt az elmúlt napokban. Voltak mélypontok. Úgy igazán nem jött ki sehogy, de én tudtam magamról. Nem volt nagy zokogás, kitörés, felharsanás,még a műanyag poharaim sem kerültek elő, amik stresszlevezető célra vannak. Csak tudtam. Dönteni kellett. Hát elfojtottam. Most több nehéz helyzet elé kerültem. Nem is elfojtottam, hanem inkább kizártam őket.

Elballagtak a nagyok. Ennek alapvetően örülök, rengeteg munka volt benne, hogy ennyire összekapják magukat néhányan. De meg kell említenem, hogy azért megzuhantam, mert itt olyan családoktól való válásról van szó, akiknek 6 éve tanítom a gyerekeit. Velük nőttem fel én is valahol. Most felnéztem a polcomra, és kicsit el is érzékenyültem, mert ott áll egy levél, amit egy ilyen nehéz, "köldökzsinór" válásra kaptam. Nem is tudok még írni róla.Csontig hatolt, feldolgozás alatt van. Ez is egy döntés, egy döntés, hogy nem tudom és nem is akarom elengedni még őket, mert általuk is lettem az, aki ma lehetek, jobb ember, mint 6 éve. Szóval van bennem fájdalom, nagyon nagy. De még nem akarok belegondolni.

Mint ahogyan abba sem, hogy Enikővel ma dolgoztam együtt utoljára. Na ezt nagyon lenyomtam. Ezt is eldöntöttem, hogy kizárom. Küzdöttem magammal rendesen.Mert ugye semmit nem szabadna elfojtanom,de most nem éreztem úgy, hogy elengedhetném ezt a dolgot szabadjára.Hát sokat tanultam. Szakmailag is persze, de ez semmi ahhoz képest, amit emberileg mutatott mindannyiunknak. Nem is lehet tárgyiasítani azt egy ajándékban, amit erről gondolok. Apukám miatt még közelebb is áll hozzám, mint egy kollega, meg persze barátilag is. A félelem is egy döntés. Én félek, hogy tudok-e segíteni majd a gyerekeknek ebben. Nagyon ingerülten nyilatkoztam az elmúlt napokban erről az Enikő témáról.Nem is akartam hallani.És Niki annyira hiányzott.Ő biztos mondott volna egy olyat, hogy jobban érezzem magam. Egyszer ki fogom írni magamból ezt az egészet, de nem most, nem megy még.

De amikor ennyire lent vagyok úgy magamban, akkor arra gondolok, hogy Móki milyen erős. Ilyenkor azt érzem méltónak kell lennem hozzá, és ettől erősebbnek érzem magam én is. Egy kis jó hír is megérkezett a minap: "Lesz házunk!". Már nagyon nagyon várom. Nagyon ránk fér már egy rendes átdumcsizott hétvége. Eldöntöttük a sok viszontagság közben, hogy majd ott nyaralunk, meg néha elmegyünk Gárdonyba. Majd lesz egy családi napunk kint, ahol Mutitalálkozót is tartunk. Már nagyon utálom, hogy ilyen életet élünk, egyszerűen nincs időnk semmire, nem hogy egymásra. Persze, néha hozzávágok egy filantróp tesztet, ő meg vicces képeket vagy közérdekű cikkeket, de az nem ugyanaz :( Néha komolyan nem értem, hogy van annyi lélekjelenléte, mint amennyi. Kis Eliza Duskhu :)

Vívódom.A szakmai előmenetelemmel kapcsolatban is. Kijött a tesztben, hogy ezt a falat bezzeg lezúzom simán. Én már fejben túl vagyok a minősítésemen, nem is érdekel igazán. Én már ott tartok, hogyan tudnám 6 évnél kevesebbel megütni a mesterfokozatot. Mert az egyéb feltételeket előteremtem, csak az idő az én nagy ellenségem. Nincs belőle elég nekem.Véges.Valamit erre ki kell találnom, mert elvileg az még 8 év szakmai gyakorlat az egyéb kritériumok teljesítése mellett. Én 4 max 5 év alatt készen állok. Időpocsékolás az a plussz 3...Erre ki kell találnom valami kiskaput.

Ami meg nagyon gáz, és ebben megyek magammal a legjobban szembe, azok a Tomis dolgok. Tényleg a két énem összefeszülése jelenleg. Na tegnap ebben is jött egy mélypont, amikor dönteni kellett. Pörgettem rajta az agyam, hogy mit csinálok rosszul. Vicces, hogy a fent leírtak mellett én mondom neki, hogy ne a félelmet válassza. Én is mindig azt választom. Tegnap este nagyon hiányzott. Annyira rossz érzés volt, egy csomó dolgot elmeséltem volna neki a héten. És még a kocsim is prüttyögött...Na mindegy, tehát döntöttem a dologban. Elfojtom ezt is, még egy dolog a listán...juhu...Megígértem, hogy megértem a dolgokat, és el is fogadom. Szavatartó ember igyekszek lenni mindig. Nagy a csata magamban, de próbálok túlnőni önmagamon, és megfeleni. Ez egy megváltozott helyzet. Mostmár el van cseszve, akárhogy nézem :) Emellett még valaki más meg ostromol a napokban...ebben a kérdésben is döntöttem. Na ez meg még gázabb, hogy így gondolom, ahogy...Nagy bajok vannak az én fejemben, ezért verem ennyiszer a falba :)

Így hozzuk a döntéseket nap, mint nap. Nem a külvilággal küzdünk igazán,hanem csak a külvilág reakcióival. A döntés mi vagyunk, mi saját magunknak. Ha eléggé belevalóak lennénk, akkor mindig könnyen menne...

Még egy napi zene, amit én szeretek:)

www.youtube.com/watch?v=2vjPBrBU-TM

Annyira sok szabály, viselkedési norma és korlát közt élünk, hogy teljesen elveszítjük az elvárások következtében önmagunkat. Mindenből mindig a legjobbat akarjuk kihozni, még akkor is, ha ez lemondásokkal, öngátlással, vagy kétes kimenetellel jár. Ilyenkor láncokat teszünk magunkra, mert mások szerint ez kell, olykor saját magunk szerint is ez kell. De tényleg kell? Tényleg lélegzetvisszafojtva kell várnunk életünk nagy részében azért, hogy a saját láncainkat egy mély lélegzettel ketté szakítsuk, és végül lélegzetvisszafojtva várjuk mi következik ezután? Sokáig nem vettem levegőt, feltettem a láncokat, fel kellett. Még mindig sok van belőlük, de az utóbbi pár napban sikerült annyira mély lélegzetet venni, hogy néhány leszakadt. Ettől jobban érzem magam, szabadabbnak...

Nagyon nehéz időszak indult el év elejével. Nehéz volt a munka, kimerültem a suliban, jogsiban. Móki sem volt jó passzban. A 9-es év, ami hozza a változásokat. Ezen december 31-én még jót nevettünk. Változások...sosem szerettem, kivéve, ha én változtatok szabad akaratomból.

Régóta nem kaptam levegőt. Nyomta a lelkemet egy titok. Egy titok, amit elfogadni, felfogni és megtartani is nehéz volt. Minden nap találkoztam ezzel a titokkal.Először féltem és gyűlöltem ezt a titkot,mert Apa is így ment el, egy ilyen titokkal. Nincsenek véletlenek. Tudom miért kaptam ezt. Hogy megtudjam, másképp is végződhet ez a történet. De végre elmondhattuk. Annyira feszített már a dolog, de sokat változtam Enikő által. Hihetetlen, de sokkal erősebbé tett, életrevalóbbá. Amennyire kiborultam elsőre, annyira feloldódtam az együtt töltött idő alatt. Persze, sokat sírtunk, és én nagyon tartottam magam ahhoz, hogy erről nem beszélünk. Visszafojtottam mindent, hiszen vannak a múltamban erről a betegségről nem szép emlékképek. Nehéz volt a gyerekek előtt is.

Amikor Gergő elment a képből, kinyíltak az ajtók, bejött kisvártatva a fény és az élet is lassacskán. Láttam a fejemben, hogy így fogjuk végezni. Hiszen ez volt a legnagyobb félelmem vele kapcsolatban. Van, amikor nem veszel lélegzetet, mert ha kimondod, amire gondolsz, valóra válik. Ez is ilyen volt.Nem hiányzik már, és nem is viselt meg igazán. Violával itt jön a mondásunk...ember tervez...

Szóval újraterveztem. Jött hirtelen a rengeteg levegő. Ott álltam a sok lehetőségemmel, de a nulla eszközömmel. Megacéloztam magam, nem maradt más. Szakmailag új távlati célokkal kezdtem foglalkozni. Picit megpihentettem minden mást. Szükségem volt arra, hogy csak a saját hangomat halljam. Mókit kivéve mindenkit szinte kicsit ellöktem.

Tomit is ellöktem, de ez kölcsönös volt. Nagyon meg akartam felelni az általa alkotott szabályoknak, a logikus szabályoknak. Én is így láttam jónak. Hát elfojtottam, nagy levegő, benntart.  Én is megijedtem, mégpedig a családi ebédünkön. Ez az a mélység, amibe én nagyon nehezen engedek be bárkit. Ott féltem, ott lélegzetvisszafojtva ültem. Ő is mesélt nekem, eljutottunk egy olyan pontra, ahol visszább kellett venni. De elmentünk a sörfesztiválra. És vett egy olyan levegőt, amivel áttört egy láncot saját magán. Küzdöttünk, tudom, hogy ő is. Pokolian nehéz volt befogadni ennyire (megint), elengedni is az :) Így hát a magam módján legutóbb is próbáltam visszavonulni, és támogatni az ismerkedésben. Azt hiszem ezt tesszük most, próbáljuk elhitetni egymással,hogy mindenkinek egy jobb jár. Úgy döntöttem sodródom, de nem korlátozom le magam,bár valamilyen szinten muszáj. Nem érzem jól magam emiatt, meglátjuk, mondta a vak is. Én nem félek, de ha így helyes, hát legyen így. Büszke vagyok amúgy magamra, hogy mertem bevállalni, hogy nem félek. Ezt sem véletlen kaptam. Kiengedtem a fáradt levegőt, és lett egy következménye. Szabadabbá tett.

Nagyon várom azt az igazi fellélegzést, ami csak 2-3 hét múlva jön el. Készen lesz a lakásfelújítás nagyjából. Vége lesz a tanévnek, pihenhetek egy kicsit, vége az iskolának. Lesz mit átgondolnom a jövőmmel kapcsolatban. Meg kell találnom a legegyenesebben járható utat felfelé. Nehéz lesz, de ha nincs befektetett munka, akkor nem lesz eredményes. Csak már ülnénk Erdőkertesen, szalonnát sütögetve...

Szóval ezért sem írtam sok ideig. Nyomasztottak a titkok, sokat kellett magamba fojtani. Néha nem kaptam levegőt. akárhogyan alakulnak a dolgaim, örülök, hogy a lélegzetem elfojtása helyett, merek láncokat széttépni, és akarok is. Nagyon piciben, de ott vagyok még a falaim mögött, igyekszem kitörni...Nehéz...

www.youtube.com/watch?v=4z2DtNW79sQ

Sokan úgy érzik, hogy hisznek. Hisznek valamiben, és ez átsegíti őket a nehézségeken. A hittel léteznek, meggyőződnek, átvészelnek és túlélnek. Szavakat intéznek önmagukban ahhoz, amiben vagy akiben hisznek, és fohászkodnak olyasmiért, amit magukénak szeretnének tudni. A hittel erősebbé válnak,magabiztosabbá, rendíthetetlenebbé. A hittel teremtenek, vagy épp eltűntetnek. A hittel alkotnak. Alkotnak egy gondolatot, melyet önfeledt akarattal táplálnak a cél érdekében. Bizony mindannyiunknak van hite. Hit egy gondolatban, egy szabályban, egy meggyőződésben,egy személyben, egy istenben, egy lottóötösben, egy célban, egy esélyben, egy változásban....De mind hiszünk. Amit hiszünk, azt hajlamosak vagyunk elhinni is, a magunkénak tudni. De mi történik akkor, ha elvesztettük a hitünket? Ha nem maradt semmi, ami tovább lendítene egy ponton? Vagy egyszerűen csak elakadtunk...Olyankor mit lehet tenni?...

Szóval nem tudom én sem erre a választ...De talán lehet...lehet mérgesnek lenni.

Igen, pontosan rád vagyok mérges. Nem értem miért kellett ez, és miért nem lendülhettem túl rajta, amikor már számomra elfogadott volt? Miért kellett álmodnom róla, amikor már nincs kötelék? Miért kell megfeszíteni ennyire, amikor így is ettől féltem a legjobban? És lám ezt ítélted. Próbáltam jól kezelni...Nyitott ajtókat látni. De nem, elfújtad az ajtókat, mert te ezt is megteheted igaz?

Na és ha már itt tartunk...Tudom, hogy ezt meg én választottam, de ez most komoly? Komolyan a Szőkét is? Még őt is? Persze, gondolom, ha már lúd, legyen kövér, miért is ne...Tudod mit? Vidd csak el, téged meg az ördög vigyen el. Azt mondják, te mindig figyelsz mindenkire, hát kösz...Tartsd meg magadnak!

Na ami meg 10 éve volt, most komolyan? Ezt hagyod? Ez rendben van, hogy csak dobod vissza a labdát? Nem kérem ezt a labdát, ez nem szórakoztató, nem kihívás.

Ha meg már szükségtelennek gondolsz a társadalom részére, akkor javasolhatnék könnyebb és hatékonyabb módszert? Mert ez elég kegyetlen játék.

És lásd, még mindemellett is jófej vagyok, és azt mondom mindenem megvan, több is, mint amit kérhetnék. De te sem gondolhatod komolyan azt hogy majd a lábaddal a fejem fölött fogok levegőért kapkodni...Biztos nem. És hogy feladom-e? Igen, fel, nyertél, tessék. Bebizonyítottad, hogy képtelen vagyok erre az egészre, és sosem adsz olyat, akinek érdemes lenne. És ezt most tudod mire értem, nem írom ide.

Nem érdekelnek az emberi játékok, a szabályok. Olyan nehéz volna megadnod azt az egyetlen dolgot, ami ahhoz kell, hogy le tudjak lépni? Komolyan, csak ezt az egyet, el fogok vele tünni, és csak a hullámokat nézem. Alszok is, ha már ennyire erőlteted ezt az "Álmodj rószaszínt" témát. Mellesleg ha már ez a hepped, adhatnál használati utasítást is.

Meg ugye lehetnénk alkuképesek is. Valamit valamiért. Felajánlom...De akkor tedd te is!Akkor azt mondom kvittek vagyunk.

Sokféle tánc létezik a világon. Ezek közül mindig választhatunk melyik áll hozzánk a legközelebb. Amit kiválasztunk az lesz a hobbink, a szenvedélyünk. Megtalálni az igazi szenvedélyt nem könnyű, sok tánclépést teszünk, míg ráérzünk a sajátunkra. Akármennyire igyekszünk megtanulni a helyes lépéseket, néha óhatatlanul hibázunk. Ám hibáinktól és sikereinktől függetlenül egy dolog sosem maradhat ki egyikünk életéből sem....Bizony el kell táncolnunk a kötelező táncokat. Azokat amelyeket sokszor nagyon kötött lépésekkel, ám mégis egyenes tartással végig kell csinálnunk. Még akkor is, ha nem érezzük magunkénak, hiába kifogástalan teljesítményt nyújtunk....

Kötelező táncok. Kötelező mosoly, kötelező megjelenés, kötelező udvariaskodás. Persze közben ordíthatunk belülről, de ezt kifelé senki sem veheti észre. Talán csak azok az emberek, akik egy pillantásunkból tudják mire gondolunk. Nekem ilyen elég kevés van.

Mostanában nem találom a helyem. Sokat táncoltam már a kötelezőt. Mindenki örültbüszke meg , csak valahogy én nem. Most valami szabadabbra vágyom. Persze nem hagyhatok itt mindent, mert én most így gondolom. Azért ennek lennének következményei. Nem tudom mi az a kicsi, ami ennyire hiányzik. És nem is tudom van-e alapom itt sérelmezni ezt a kis hiányérzetet. Hiszen anyi mindenem van, és becsülöm is.

Jött az új gondolat Móki révén. Menni szeretnék utána, el Pestről. Szerintem ez egy kolosszálisan jó ötlet volt részéről. 4 és fél év, amíg folynak a tanulmányaim. Most így néz ki. De ez még bőven változhat. A cél is változhat, de itt jegyezném meg, hogy nekem a család előrébb van, mint a munka. Nem véletlen mentem volna ki külföldre (Svájcba), ha fel lett volna dobva a labda. És ha már itt tartunk ez épp nem egy kötelező tánc. Ez valami egész más, bénítóan más.Ha lett volna lehetőségem, én választottam volna. Ez egy olyan tánc volt, amit képtelen voltam és vagyok már gyakorolni. Akkor sem ha minden nap itt van még velem.

Elmentem Henihez babalátogatóba. Beszélgettünk valakiről.Ezt meg igazságtalannak érzem. Az én táncom, az én álmom, én tanultam a lépéseket, erre megkapja valaki, aki pár hónap alatt tehetségesebbnek bizonyul befektetett munka és energia nélkül. Nem a tényt sajnálom, csak a folyamatot.

Maradtak a kötelező táncok. Azok, amelyeket elvárnak, meg amiket muszáj. Hiszen ígéretet tettem.  És ha már erre az ígéretre terelődött a szó...Na ez is a baj. Még egy hónap van hátra a sötét napig. Most sokkal jobban megvisel, sokkal többet eszembe jut. 10 éve dolgozom ezen ígéretem betratásán. Talán pár nap múlva már csak egy szegmense van a dolognak, ami még elmaradt. "Diploma, jogosítvány, nyelvvizsga, ECDL vizsga, és akkor nem féltelek, mert megállsz a lábadon bármikor". Na igen, nem voltunk egyformák. De megígértem, és be is tartom. Talán én ezt mondanám a saját gyerekemnek: "Célok, kitartás, szorgalom, szeretet, és akkor nem féltelek, mert megállsz a lábadon bármikor". De ki tudja mire gondol az ember halála előtt pár nappal. Talán ilyenkor jut eszébe, hogy lehetett volna másképp is, lehetett volna jobb szülő is.

Van egy dolog, amiben mostanában igazán a kötelező táncokat vélem felfedezni, és ennek nagyon nem örülök. Befolyásolták a körülmények nagyban, de talán az idő is. Öt évet gondoltam erről, de erősen gondolkozom azon, hogy nem lesz ennyi. Hiszen néha érdemes váltani.Én pedig sosem terveztem egy egész életet ebben a minőségben leélni.

Teljesen mindegy mit választunk. Mindennek alapjai a kötelező táncok. Csak az a nem mindegy, hogy a tanult muszáj lépéseinket hogyan hasznosítjuk arra, hogy megtaláljuk a saját tánclépéseinket.És persze nem utolsó szempont, hogy a saját lépéseinkre felfigyel-e valaki más :)

www.youtube.com/watch?v=r9TWD55xbQE

Mondják, ha bezárul előttünk egy ajtó, akkor kinyílik azonnal egy másik. Mondják, hiába kopogtatunk, ha zárt ajtókat döngetünk. Mondják, ha nyitott ajtóhoz érünk, eldönthetjük bemegyünk-e rajta. Szerintem mindenki be akart már jutni zárt ajtón, és mindenki talált már nyitott ajtókat is az életében. Mindig csak dönteni kell, aki okos, az mérlegel előtte, aki merész, az kockázatot vállal. De mi van azzal, aki még csak addig jutott, hogy az ajtófélfában álldogál, és lehet be kell menni érte....?

Azért büszke vagyok magamra. Legalább az ajtófélfáig eljutottam, és nem üldögélek a szobában. Magamhoz képest ez is nagy teljesítmény. Eddig tudjátok bent ücsörögtem, és vártam, hogy valaki majd értem jön és magával visz. Tudom, tudom, ne nézzek annyi romantikus filmet. Meg ez nem is csak a kapcsolatokról szól. Tényleg néha jó lenne egy segítőt kapni, aki segít a nehéz döntéseket meghozni, segít kibillenteni a mélypontokról. Nem panaszkodom, Móki itt van nekem.

Ha mindenki választhatna egy ajtót, minden embernek saját ajtaja lenne, mindegyik másmilyen lenne. MInt a Szörny Rt.-ben, más más szobába mennek a szörnyek. Én is beengedtem sok szörnyet, nem mindig kedves szörnyeket. Nem ttudom miért csináltam így, talán csak nem akartam éppen egyedül lenni. Ilyenkor mindig eszembe jut Móki Lindája. De aztán arra gondolok, hogy nem elég az. A végszó mindig ugyanaz. Igen, magas az a mérce sokmindenben.

Na hogy valami értelme is legyen a mai firkának...Jelenleg a küszöbön álldigálok, és bizonytalansággal tölt el,ami kint érhet.Mindezzel együtt már kevés, ami a szobában van. Számomra nem az a kérdés, hogy melyik ajtót válasszam, hanem az, hogy a sajátomon ki merek-e menni. Ez nekem sokszor nehézséget okoz. Tudom, hogy megint ezzel jövök, de a teljes képet a Szőke látta át. 10 év alatt. Azon gondolkoztam egyik nap, hogy Tomi se látja, nagyon nem.

Hogy van-e értelme várni arra, aki majd kiránt a küszöbről a folyosóra? Vagy legyen annyi elég, hogy Móki lökdös kifele a szobámból...Még nem tudom. De mindenképp jó, hogy lökdösnek. És emellett vannak a saját szobámból nyíló ajtók, amiket magam tártam ki, hogy belássak rajtuk, mint a suli vagy a jogsi, amik persze szépen csorognak tovább.

Én ragaszkodó vagyok, félek a változásoktól, de megesett már, hogy pozitívan csalódtam. Nem vagyok mérlegelős, nem vagyok kockázatot vállaló, én csak fogom két kézzel az ajtófélfámat a küszöbön....még :)

És ha már ajtó....www.youtube.com/watch?v=y7GKblttlMY

Furcsa, hogy amikor nem látunk rendesen, bizonyos dolgokat akkor látunk igazán. Csukott szemekkel jobban hagyatkozunk a fülünkre, orrunkra, legfőképp az agyunkra. Igen az agyunkra. Akárcsak, amikor álmodunk. Csak becsukjuk a szemünket, és a képek folyamatosan jönnek. Legalábbis nálam mindig így működik. Sokszor látok akkor tisztán, amikor nem is látok igazán...

Hát elért a kór engem is...kötőhártya probléma. Idézem a szemészt:"...Nem olyan vészes, csak ijesztő..." Mondhatom megnyugtatott. Sajnos én is szembesültem vele, hogy ez ijesztő. Ha eddig nem volt megkapó pillantásom, most már tutira le se veszik rólam az emberek a szemüket, mert egy rizs szemű vérnyúlra hasonlítok. De nem baj, a méregdrága szemcseppek biztosan kisegítenek majd.

Az elmúlt hét még a fátyolos látásom ellenére is megláttatott olyan dolgokat, amiket eddig is tudtam, csak kicsit elfelejtettem. Egy ilyen dolog Móki. Persze, Ő a tesóm meg a másik felem, és a leghosszabb párkapcsolatom, ahogy ő mondja. Erre azt tudom mondani, hogy a kilences szám meghatározza az évünket. Mindketten nagy váltással kezdtük január elsején. Azért fel kellett ismernünk megint, hogy igazi tesók vagyunk, és számíthatunk egymásra. Tesszük a dolgunkat, nap nap után, hol jobban vagyunk, hol rosszabbul. De az biztos, hogy őt bármikor felhívhatom. Mint, ahogy az is biztos, hogy Gárdonyba kocsival megyünk nyáron.

Igen....február végén elmegyünk vizsgázni. Megtanuljuk az egészségügyis könyvet és letesszük a két vizsgánkat pikk-pakk. Berendezzük Móki lakását, és ha úgy alakulnak a dolgaim, megyek utána Verőcére, Őrbottyánba, vagy ahová sodor minket az élet.

Kitöltöttünk egy személyiségmegismerő tesztet mindketten. Hát ő azt mondta siralmas lett az övé, az enyém sem lett jobb. De azért jót szórakoztam, hogy már az első kérdésnél irracionális választ adtam :D

Nagyon féltem egyedül lenni. Így a fiúk nélkül. Nincsenek emailek, beszélgetések, találkozások. De igazából meg kellett látnom, hogy így sokkal nyugodtabb. Ez is egy olyan dolog, amit tudtam, csak nem sejtettem. Tényleg tudtam, csak ez is ijesztő volt, mint a kicsi vörös szemeim. Én nem mondom, hogy egyedül akarok meghalni, csak most alkalmatlan vagyok bármilyen kapcsolatra. Tudom...elég rég. Az a baj, hogy rosszul néztem ezt a problémát. Talán a magamra utaltság vagy a kötőhártyagyuulladás adott egy új nézetet arra, hogyan tudok majd ezen is felülemelkedni. Itt nem másokkal kell elfogadtatni magam, vagy megszerettetni, hanem ez az én harcom. Ma szórom a filmes idézeteket :)

Hogy mi a napi tanulság? Ezt mindenki eldöntheti magában. Talán csak annyi, hogy csepegtessünk a szemünkbe gyulladás esetén 3 óránként :) Vagy valami ilyesmi...