Van, hogy a dolgok másképp alakulnak. Van, hogy az életünk kicsi darabkákra hullik szét bizonyos szempontból, és csak meredten bámulunk a semmibe. Aztán eltelik egy kis idő, amikor kénytelenek vagyunk felállni, és tovább menni, mert ami nem ölt meg, az megerősített. Vagy valami ilyesmi...

Persze ez azért nekem sem ennyire ment jól.Nem csak felpattantam és tovább mentem, magamat megrázva, nem vagyok ennyire profi. Csak gondolkoztam sokáig. Vicces, hogy egy szerelmi szál elvágása olyan lavinát indíthat el, ami alapjaiban rengeti meg a jövőbeli terveinket. 

Azt kell mondjam, hogy ezek mind mind jelek voltak. A Gergőset tudtam végig. Éreztem egy ideje, hogy valahogy nem kóser ez a történet, és be is igazolódott a legnagyobb félelmem vele kapcsolatban. Aztán, amikor már szembe tudtam elmondani a dolgokat, akkor megnyugodtam. Utána gondolkoztam azon, hogy nem is a személyt szerettem igazán,hanem azt a kis megbízható várat, amit ráépítettem. Tanulság: csak magunkra építhetünk.

A Szőke is előkerült időről időre. Én megbocsátok, de nem felejtek. Ez is egy olyan banális helyzet. Amennyire vicces, anyira a nyomorba is döntött egy lendülettel. Nem baj, elhatárolódtam, muszáj volt. Szeretem őt, de magamat jobban.

És még nincs vége a sornak. Tomi tesó lett. Konkrétan olyan szinten visszakerült a képbe, hogy anya tökre kedveli. Csak hogy ez ne legyen elég, még győzködni is próbál ez így milyen jó lesz. És akkor még ott vannak a kisebb, rövidebb élményeim a nyárról az utazgatásokkal.

Mondjuk azért elég tökösnek érzem magam, hogy megint így elmentem a semmibe egyedül. Sokan mondják, hogy ezt így nem tennék. Engem meg nem tud visszatartani semmi igazán.

A lényeg, hogy amikor már dugig voltam a csokival, és már nem csak mereven bámultam magam elé, észre kellett vennem, hogy az a mondás is igaz, hogy amikor bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Meglehet, hogy szerelmi téren nem vagyok nyerő, de magam felé igen. Elkezdtem a sulit, megyünk előre szépen, tervezetten. A legtöbbet adó dolog mégis egyelőre a vezetés. Nagyon szeretek vezetni, és minden második gondolatom, és mondatom azzal kezdődik, hogyha majd vezethetem a kocsim. Jha igen, mert kocsit is vettem (optimista vagyok).

Az események felgyorsultak. Szakmailag teljesen más fordulatot is vehet ez a történet. Én feldobtam a labdát. Ugyanakkor, ha elvégzem a vezetőit, akkor meg kiköltözök vidékre. Ez is egy meglepő nyitott ajtóvá vált. Erre Móki is ráerősít folyamatosan. Végülis, ha már szottyadtak leszünk,akkor egymásra számíthatunk csak. Majd ülünk a verőcei sakkszakkörben :D

A szakmai részt nézve, most hogy iskolás lettem megint, meglegyintett azért a kor szele. Hat és fél évem van még arra, hogy óvónéni legyek ebben a minőségben. Reméljük pedagógiai mértékkel számolva ez két szakvizsgát és egy minősítést jelent.

De most 9es év van. A változások éve. Én jelenleg csak magammal akarok foglalkozni, erre szeretném szánni az első félévet. Ha kitart az akaratom, és minden a terv szerint alakul, akkor a szülinapom körül fogom ezt megkoronázni egy ajándékkal magamnak. Csúnya szóval élve a "tisztogatások" elkezdődtek. Meglátjuk mire megyek ennyi idő alatt.

Sokszor próbáltam ezt a bejegyzést megírni, összeszedni. Annyira padlón vagyok a napokban, utóbbi hetekben, hogy az elmondhatatlan....

Nekem csak azt magyarázza meg valaki, hogy van az elképzelő tábla vagy titok, vagy tök mindegy ki minek hívja. Hogy van az, hogy én tudok hinni egy gondolatban, egy elhatározásban, egy akaratban és akkor, amikor még realitás is van benne, akkor nem történik meg sosem.

Nyilván nem vagyok tökéletes ember, soha nem is leszek. De könyörgöm, hogyha én kiválasztom, amit szeretnék, és ehhez tizenx évig hű is vagyok, akkor miért van ez a szenvedés? Sok körben vesztettem már, oké, akkor elhatároztam magam itt pontosan 13 évvel a mneglátni és megszeretni után, és akkor kidobtam az ablakon az összes érzést, ami volt bennem felé. 13 év alatt nem jutottam előrébb, rendben, én voltam a f*sz, elpocsékoltam az időt, lépjünk tovább. Nagy levegő, újratervezés. Csak azt mondjátok már meg nekem, hogy van az, hogyha már elhatároztam az újrakezdést, akkor előkerül emberünk és még akkor sem képes bevallani, hogy szeret engem. Jó, oké, nem szeret, de akkor ne dobja vissza őt az élet folyamatosan. Elküldtem, jó nehéz volt, erre feljön egy ilyen esemény? Pont most? Nem is tudom mit kezdjek ezzel, mert ha elmegyek, akkor esélyes, hogy kiborul nálam a bili...

Persze az ember lányának legyen B terve is. Oké, elég durva arculcsapás volt a Szőke, de túl vagyok rajta, tényleg. És akkor még nem elég, hogy az élet nagy körforgása nem megy a nagy Ő nélkül, még a Szőke is visszakacsint, hogy rólam álmodott és engem keresett. Balra a második ajtó, tényleg gyerekek, ez röhej. Most direkt szivat valaki? Érte is mennyi mindent megtettem már? Nem akarom itt magasztalni magam, de tényleg sokat adtam, és akkor az nem kellett, akkor el lehet menni.

Kicsit unom már, hogy mindenki segítője meg őrangyala legyek. És rám ki vigyáz? Nekem mi jut? Ki jut? Jó, ezt is tudom. Én csak P-né Horváth Orsolya leszek és más nem. Most is tartom. De mostmár azt mondom, ha nem leht az, amit én szeretnék, akkor már nem is érdekel és murdeljek meg egymagamba. Csak legalább ne dobálja senki vissza azt, amihez soha nem lehet közöm az én szintemen.

Annyira dühös vagyok és tehetetlen. Miért nem elég az valakinek, hogy úgy szeretem, ahogyan van? És ennek szellemében sok dologból engedek is. És tudom, hogy azért nem történt semmi, mert fél, hogy ő is ennyire szeret. Na mindegy. A Szőkével meg amit dobáltok az egy vicc. Ha szeret, majd küzd, ha meg nem akkor hagyjuk már ezt.

Jól kipanaszkoidtam magam, csak már annyira nyomasztott, Gyűlölöm a tehetetlenséget és ezt a szenvedést is. Mert egy probléma nem ott kezdődik, hogy nem az van, amit én akarok, tudom én is, csak már annyi évem és hitem van benne, és ha már fel is adnám, akkor miért kell beszúrni, hogy még jobban fájjon?

Kicsit eltérek a szokott keretektől...

Csak szólnék Hozzád néhány szót. Ha már másképpen nem megy, legalább kiadom a haragom.

Tudod én szerettelek Téged. Nagyon nagyon. Persze jöttek emberek innen-onnan, de mindig tudtam, hogy csak Te vagy.

Numerológiai szempontból most van az első évem, a tervek, az újrakezdés éve. Ezt tegnap olvastam. Én 12 évig abban a hitben éltem, hogy Te leszel a férjem egyszer. Talán hülye voltam, de a szívem mindig odahúzott.

Volt itt ez az utóbbi 4-5 év, ami tudjuk mi volt, de nem csak annyi volt. Te mindig azt mondtad ez értelmetlen, sose álltál mellém, amikor kellett volna. Én pedig döntöttem. Ahogy a Szőkét, úgy Téged is elküldtelek. Jobban mondva Te mentél el, és én rád hagytam a dolgot.

Nem értem minek kell hazudni nekem. Miért nem lehet egyszer az igazat kimondani? Miért nem bírod megmondani, hogy érzel irántam Te is valamit? Értelmetlen igaz? Mert ijesztő lehet, hogy vtol valaki, aki igazán szeretett, meg aki kitartott volna melletted. 

Már nem vagyunk kicsik, mint 12 éve. Már felnőtt emberek vagyunk, de Te még mindig nem bírod magadnak sem bevallani, hogy jelentek valamit. De jól elárultad magad ezzel a múltkori kis akcióval, és hiába mosod tisztára.

Valószínűleg megtörnék, ha azt mondanád valaki mást veszel el. De az élet nem habos torta, előfordulhat.

Nagyon felkavartál. Ne gyere vissza, amíg nem tudsz igazat mondani. Valójában nem érted meg, hogy az életünk nagyon rövid és hamar véget ér. Az értelmetlenség az, amit Te csinálsz, homokba dugott fejjel éled a világod. Én legalább megmondtam az igazat.

Sokszor nem tudom megérteni, hogy miért hazudnak az emberek. Nem a kis füllentésekről van szó. Azt meg tudom érteni, én is szoktam, ha a könnyebb utat akarom választani. Akármilyen csúnya ezt kimondani. Azt a fajta hazugságot nem értem meg, amit az emberek magukkal is elhitetnek. Él valaki egy hitben, amit láttatni akar. vagy érezni akar, aztán van a realitás, ami a hazugság által olyan, mintha nem is lenne. Miért olyan nehéz esetenként belenézni esetenként a tükörbe és azt látni, amit valójában mutat?...

Nincs sok időm most leírni, mi volt és hogy, és kifejteni a nézeteimet, mert rohanok Mókiék premierjére. De nem állhattam meg szó nélkül azt, ami történik. Ki kell adnom a feszkót.

Csak igazából nem értem, hogy minek kell a nyilvánvaló dolgokat letagadni. Biztos én is csináltam már ilyet, Móki biztosan tudna példát mondani. Csak ennek így tényleg nincs semmi értelme. A Szőkével való "szakítás" után visszaszálltam önmagamba. Nem függök mástól érzelmileg, és el tudom dönteni mi a jó nekem. Az, hogy most Te itt jössz, és aztán még engem nézel hülyének...Véletlenek nincsenek. Bizonyára az egész folyamat teljesen véletlen volt, igaz? Hagyjuk már :) Láttam Őt az álmomban pár napja, egymás után két éjszaka is. Nem volt véletlen, mert láttam, hogy el fog jönni. 

Én nem szeretném már ezt ebben a minőségben. Meg talán semmilyen minőségben sem. Itt vannak előttem a céljaim, egy karnyújtásnyira igazából. Nem mindegyik, de a legtöbb. Régen mondtuk a csajokkal, hogy felteszünk dolgokat a poros polcra. Én feltettem Őt is, Szőkét is, tényleg. Még egy hónapot sem ment, így utólag visszanézve a beszélgetést. Na mindegy.

Ha valamit megtanultam a saját káromon, az az, hogy aki nem akarja, azon nem lehet segíteni. Így rajta sem tudok. A könnyebb út hazudni. A könnyebb út önmagunknak hazudni. Ilyenkor örülök, hogy nehéz ember lettem :)

Sokan ismerjük az óriáskereket. Van, aki a szép kilátás miatt szereti. Van, aki az emelkedő vagy süllyedő érzést kedveli. Van, akinek már a látvány lenyűgöző. Van, akit a körforgásban rejlő folytonos változás tart izgalomban. És igen, vannak akik csak kívülről figyelik, hogy a kerék milyen utat jár be, és a benne utazók hogyan kémlelik a tájat az üvegen keresztül. Sokan ismerjük az óriáskereket. De közel sem mindegy, hogy mi vonz minket benne.

Legtöbbünk számára az adja az élményt, amikor a legtetején vagyunk és onnan belátjuk az egész várost. Az életünkben is ezt szeretjük. Amikor hullámhegyen vagyunk és előre látjuk a nyugodt távoli jövőt. Talán egy kicsit felül is emelkedve önmagunkon nézünk körbe.

Én azt tartom, hogy számomra is megnyugtató fent nézelődni. De mégis az én élményemet egészen más adhatná.Én azt szeretem, ha az óriáskerék közepe vagyok. Minden egyes kar és fülke belőlem indul ki. Mindegyik úgy mozdul, ahogyan én szeretném. Kiszámítható.

Persze, eddig én sem így láttam. Önfeledten örültem, amikor a kerék tetején lehettem és én is lenézhettem a körülöttem lévő világra. De vannak olyan életszakaszok, amikor ez az állapot nem elég, hanem szükségessé válik a tudatosság.

Egy ígéretemnek teszek most eleget, amikor a Szőkével való találkozómat leírom. Párhuzamosan futottak az események. Voltak a szavak, amelyeket kimondtunk, és volt egy mögöttes, külső szemlélőnek láthatatlan tartalom is. Azt kérte a Szöszi tőlem, hogy írjam le pontosan mi történt. Az óriáskerékbe beszálltam, nem most, 10 évvel ezelőtt. Gyomorforgató, ahogyan az évek alatt pörgött. Most épp talán nem a legalján ültem, de nem sok választott el tőle. Rettentően ideges voltam ettől a találkozótól, de muszáj volt meglépnem. Ez egy sokkal bonyolultabb és összetettebb folyamat része volt, mint ahogy ő vagy bárki gondolhatná. Tudtam mit kell tennem. Igazából hetekkel ezelőtt egy álmom kapcsán nyert teljes bizonyosságot, hogy milyen irnyba fordul az életem. Jobban mondva két álom. Az egyik álom megmutatta az utat, a másik pedig lökött rajtam egyet előre, hogy elinduljak.

Tehát találkoztunk. Beszélgettünk, és már nem volt bennem harag amiatt, amiért összevesztünk egy és fél éve. Mint megtudtam a kapcsolatunk nagyon "patent" volt. Végig a fejemben volt egy mérleg. Ez mérleg lehetett egyenlő az én feltételeimmel és lehetett az én szemszögemből kedvező állású is. Két feketét adtam, ahogy ő mondaná. Talán így van. Önző voltam. Amikor nem voltam, és rengeteg dolgot alárendeltem, akkor nem szerettem magam. Akármilyen csúnya is ezt kimondani és leírni, jelen pillanatban magamat szeretem a legjobban. Tehát elváltak útjaink immár nyugodt körülmények közt is. Nem gondoltam volna, hogy ennek a hosszú folyamatnak, amit előbb említettem, pont ő lesz az utolsó törésvonala, amit át kell lépni.

Mindig féltem a magam módján attól, hogy hirtelen egyedül érzem majd magam és nem lesz senkim, aki megértene. Azáltal, hogy mégis az egyedül mellett döntöttem (hiszen nyilvánvaló volt, hogy nagyon kemény feltételeket szabtam, ezzel ellehetetlenítettem egy közös út  lehetőségét), egyből kaptam valakit, aki által mégsem érzem egyedül magam. Saját magamat :)

Persze utána volt sírás, nem is kicsi. Az a helyzet, hogy saját csapdámba estem bele a nemsírással....ismét. Nem volt meggyászolva ez a kapcsolat részemről, pedig nekem tényleg sokat jelentett. De a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba. Tehát újult-régi önmagammal elindult a tervezés.

Sok tervem ismeritek. De most kicsit távolabbra is tekintettem. Hajni és Szilvi ültette el a fejemben a gondolatot egy téli beszélgetés alkalmával. Szóval elkezdem gondolkozni egy hosszabb távlatban is szakmaiság terén. Mi lenne, ha egyszer, amikor érett leszek rá tanítnék? Tudom, most is ezt csinálom, és szeretem is. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy én negyven éves korom körül nem csak sima óvónéni szeretnék lenni. Az óvodavezetés egy realizált távoli jövő a fejemben. De mi lenne, ha tanítám, hogy hogyan kell tanítani? Ez foglalkoztat az utóbbi időben. Egyszer ha majd sok év rutin lesz a hátam mögött és fel tudok mutatni talán némi kivállóságot,akkor meg lehetne próbálni. De ez egy nagyon távoli lehetőség. Az óriáskerék jelenlegi legmagasabb pontja. Szinte megugorhatatlan. Meglátjuk.

Utazás, hát persze. Három utazás van kilátásban. Nyáron az óceán közepén. Ugyanakkor szerencsére Andrisban megfelelő partnerre találtam utazás terén. Meg is van a két éves terv, mikor hová. Örülök, hogy ilyen nyitott és támogatja a törekvéseimet. Indiáról lemondott ideiglenesen Alaszkáért. Megnyugtat, ha vele megyek valahová. Ő pontosan ismeri a repüléses parámat.

Nem mindegy, hogy az óráskerék adta örömeket tőlünk függetlenül éljük meg, vagy a saját óriáskerekünket mi irányítjuk. Hiszen van, aki a kilátást szereti. Van, aki az emelkedést és a süllyedést. Van aki a körforgást. és vannak, akik kívülről fürkészik a rajta ülő emberek tekintetét...

Sokak által vitatott tény, hogy léteznek-e szellemek. Mind azt mondjuk, hogy amikor meghalunk történik velünk valami. Felmegyünk az égbe, vagy újra leszületünk, vagy itt járkál a lelkünk az élők között. Rengeteg film és sorozat született kreatív emberek fantáziájának megalkotásával, hogy mi vár ránk, ha egyszer már nem leszünk. Sokan suttogják, hogy ők már láttak szellemet. Hallottunk már egy rakás történetet ismerősök ismerősei által paranormális jelenésekről, tárgyak be-kikapcsolásáról, tologatásáról. Személy szerint mellettünk hosszú ideig spiritiszta jósda működött. Bár sosem látogattam, mégis megdöbbentő, hogy egy iparág is épülhet a más világra. De valóság-e az, amiben hinni vélünk, vagy csak az agyunk meg nem fejtett, fel nem ismert része űz velünk egy tudatalatti játékot?

Én csak egy lányról tudok nektek mesélni, aki kiskora óta nagyon intenzíven álmodik, minden éjjel. És minden reggel emlékszik is arra, ami megjelent a fejében éjszaka. De egy jó ideje, mintha az álmai más arculatot öltöttek volna. Gyakorta megérezte, hogyha a szeretteivel valami rossz történt vagy történni fog. De időről időre új arcokat kezdett el látni az álmaiban. Kisvártatva egy-egy idegen meg is szólalt, és olyasmiket közölt, amikről a lánynak fogalma sem volt.

Rengeteg a furcsa kérdés, tudom. Hogyan jöhet elő valaki a más világról, aki egy élőn keresztül üzen a másik élőnek? Egyáltalán lehetséges-e, hogy valaki képes üzenni a halála után? Csak a tudatalatti játéka és a véletlenek összjátéka révén jönnek létre ezek a találkozások? Vagy más emberek is találkoztak már ilyen jellegű tapasztalattal?

Csak találgathatunk, hiszen amikor elmegyünk, nem tudjuk hová érkezünk, és hogyan mondhatjuk el az itt maradtaknak azt, amit életünkben képtelenek voltunk. Talán csak magunkat nyugtatjuk, ha egy közeli elhunyt személlyel álmodunk válaszokról. De talán valóban eljönnek hozzánk és békét próbálnak adni békétlen lelkünknek.

Vajon mennyire ismerjük és használjuk ki az agyunk adta lehetőségeket? Szerintem a józan ész határát feszegeti a tény, hogy valaki megjelenik egy lélek és üzen rajtakeresztül egy másik embernek. Főleg, ha ez többször előfordult már. Lehet-e véletlen? Az üzenet továbbításakor az élők megdöbbentő reális válaszokat csatolnak vissza. Tényleg létezhet szellemekkel suttogó?

Régen nagyon érdekelt ez a téma. Egyszer egy éjjel sokáig fent maradtam, évekkel ezelőtt. Kapcsolgattam a tv-t, és rábukkantam egy reality sorozatra, amelyben egy amerikai nő (Lisa Williams) azt állította, hogy látja a szellemeket. Ez mekkora hülyeség, gondoltam. Ilyen nem létezik. De tényleg nem? Egyre többet néztem, és elgondoloztam erről. Olyannyira, hogy én el tudom hinni, hogy létezik ilyesmi, nagyon is el...

Hogy mire visz minket a taktikázás? Szerintem alkalmanként eléggé messzire. Egy jól átgondolt és kivitelezett stratégiával viszonylag könnyen elérhetővé válnak a céljaink. Tudni kell mindig legalább egy lépéssel előrébb járni, és tudni kell felismerni a megfelelő időt a lépések végrehajtására. De ez nem igazán elég a sikerhez. Tudni kell méltósággal veszteni is. Vannak azok a pontok, amikor úgy érezzük épp vesztésre állunk, de mégis dolgozik bennünk a vak szerencse iránti vágy, és nem adjuk fel, mert reménykedünk, hogy még nyerhetünk. Bizony nem mindegy mikor hányat dobunk a kockáinkkal. Néha a kevesebbel érünk el jobb eredményt. Az én taktikám elég egyszerű alapokon nyugszik. A cél mindig a piramis csúcsa. Csak az út addig sosem egyenes...

Akik ismernek engem, azok pontosan tudják, hogy mindenre van egy kész tervem. Az egész életet egy jól megtervezett taktikára építem, amiben kell tudni gondolkodni folyamatosan, és elég sűrűn kell más szempontból közelíteni egyes kérdésekhez. Ez még tanulófázisban van. A változtatni tudás képessége nem az erősségem. Olyannyira nem, hogy egy-egy kudarc után rengeteg idő telik el az újratervezésig.

Ma konkrétan egy emberrel való kapcsolatomról szeretnék írni, és a rá épített taktikámról, amit mostanában akár talán le is húzhatnék a wc-n, vagy mégsem. 

Sokakban felmerül a kérdés mostanában: Milyen lehetett a volt barátom? Higgyétek el, ez ide fog tartozni. Szóval vannak, akik elképzelni sem tudják, hogy ki is a Szőke, és igazából milyen kapcsolat fűzött hozzá. Rengeteg jelzőt tudnék rá írni: sportos, okos, taktikus, bizonytalan, célratörő, spirituális, manipulatív, sokszor egocentrikus, szuper az időérzéke, és a legnagyobb természetességgel képes megforgatni a kést az emberben, hangzatos mondatai vannak, és eléggé megnyerő tud lenni, ha akar. Hiszen ez csak "jó marketing". Szóval rá mindegyik jelző igaz, de közel sem írtam ide az összeset. Hogy tanultam-e mellette taktikázni? Minden tudásom etéren a vele való kapcsolatból ered. 8-9 év alatt eljutottunk oda, hogy minden rezdülését ismerem, az összes nézését, az összes mimikáját, az összes sablonos mondatát, az összes mozdulatát. De közel se írjuk le őt, hiszen mindig tud meglepetést okozni :) A kapcsolatunk jellegére a se veled, se nélküled volt a jellemző. Igazából a volt barát-barátom.

Na mármost mióta Vass Tomi kicsit észre térített, próbálok elvonatkoztatni tőle. Sőt Vass Tomi a szavaival annyira hatott rám, hogy más nézőpontból tekintek az eseményekre. Lépjek ugye előre. Igazából én elég rég előre léptem fejben. Nem sokkal azután, ahogy a Szőke elment, nagyon is léptem előre. A módszereim eleinte nagyon primitívek voltak, de legalább megtanultam mit ne csináljak. Hazudnék, ha az mondanám fel vagyok készülve egy másik emberre. De van valaki, aki valamit megérintett bennem, és így kb egy év távlatából azt tudom mondani, hogy bennem van az akarat, hogy nyitott legyek. 

A csendes megfigyelő szerepét töltöm be leginkább. A célt meg kell ismerni, mielőtt megterveznénk a hozzá vezető utat. Már ha van ilyen. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor 98%-ban azt hiszem, hogy semmi esélyem, és nagyjából körberöhögne, ha előállnék egy őszinte, egyenes színvallással. Edina szerint "a barát" stratégia elvezethet valahová. Szerintem meg nagy szarban vagyunk gyerekek.

Jelenleg összekapartam magam annyira, hogy nyitott legyek. Mindig rákészülök, hogy most akkor őszintén magamat adom, és a falon belülre engedem. Az igazat megvallva, én látom benne a kezdeményezést affelé, hogy megismerjen. De akkor, amikor épp elhatároztam magam, akkor jön egy nő, akivel éppen ő randizik. És amikor ezt elmeséli, akkor én persze bájosan mosolyogva gratulálok. No ha azt nézem, hogy ezekben a helyzetekben leblokkolok és amúgy sem lenne esélyem, akkor nyugodtan hátra is dőlhetnék. 

De ott van az a két százalék...Mert látom mennyi mindent elért már velem emberileg, és én is vele. Emiatt egyelőre nem tudom elengedni a dolgot. Én nem azt mondom, hogy látok egy párkapcsolati esélyt. Csak azt mondom, hogy érdekel, hogy tulajdonképpen miről is mondok le pontosan.

Elég hülyének néztek, igaz? :) De higgyétek el, hogy én a múlt fényében nagyon komolyan megválogatom, hogy ki érdemes a bizalmamra. Félek ezt belevetni bárkibe is. Amellett, hogy nyilvánvalóan a 98%ba kell itt belenyugodni, van puszi, van ölelés, van lelki intimitás, mélyebb témák, vannak véletlenszerűen kicsúszott sz betűs varázsszavak innen is, onnan is. Bár a Szőkéből kiindulva a "szeretlek" sok probléma elintézésére alkalmas szófordulatnak tűnik.

Talán csak egy égi jel kéne, ami nekem is teljesen egyértelművé teszi, hogy csak csatákat vesztek-e vagy a háború is odaveszett.

Végszóként csak annyit tudok elmondani, hogy nem mindig lehet taktikára építkezni, néha kockáztatni is kell. Hiszen a kocka mindig el van vetve...

Van, amikor a természtes fény világítja meg az utunkat. Tudjuk pontosan, hogy honnan jöttünk. és hová tartunk. Tudjuk, hogy hogyan jutottunk el addig, ahol most vagyunk. Büszkén vállalhatjuk azoknak az akadályoknak a leküzdését, amelyeket mi választottunk, vagy a sors gördítette az utunkba. Viszont vannak olyan időszakok, amikor beköszönt a hosszú éjszaka, és nincs az a fény, amely irányt mutatna. Amikor képtelenek vagyunk látni a sötétségben, szükségünk van annyi erőre, hogy világítótoronyként magunkban gyújtsunk lángot, mellyel képesek vagyunk meglátni a reményt a folytatásra.

Elég rég írtam. Rengeteg dolog történt az utóbbi időben. Előre tudtam, hogy januártól tavaszig egy holt időszak jön tétlenséggel. Meg kellett találnom a saját világítótornyomat, hogy tudjam, mit kell tennem. Eszembe jutott valami. Megszervezhetném az alapítványi bált. Gondoltam menni fog, ha más is tudja, akkor én is tudom. Hozzá is láttam, és létre is jött. Nem siekrült volna a rengeteg segítség nélkül minden oldalról. Nem tudom mennyi pénz jött be, de most úgy érzem letettem valamit az asztalra. Ez pár napra kitart, amíg az önérztem helyre billen. Bizony a munkában is vannak mélypontok. Nagyon elkettyentem megint. 2016-ban nem minősítenek központilag, és így nemkerülhetek még pedagógus 2 fokozatba. Ez már a második baromi nagy koppanásom. Pedig én annyira akarok bizonyítani. Én tudom, hogy bennem van még több, azt is tudom, hogy van idő még erre, de türelmetlen vagyok. Senkinek nem a hibája, hogy nem kerültem be. Ez egy törvényi szabályzás. Apának ígértem valamit, mielőtt meghalt, szeretném megtartani. Anya meg csomó pénzt beleölt a taníttatásomba, neki is szeretnék bizonyítani, hogy megérte, ha már visszaadni sosem tudom. És igen, Andinak is bizonyítani akarok, mert lehetőséget adott, hogy óvónéni lehessek, és ezt sose felejtem el neki.

Voltak más dolgok is. Amikor a Szőke elment, akkor nagyon sokáig haragudtam rá azért, amit velem tett. Túl sok csepp volt már a pohárban. Nem volt olyan nap azóta, hogy ne jutott volna az eszembe. Nagyon sok jót kiölt belőlem a tetteivel és a szavaival. Rengeteg dolgot hagytam, hogy elvegyen tőlem. Teljesen újra kellett építenem magam belülről, és ebben Dávid nekem rengeteget segített, de erről majd később. Szóval sok önmarcangolás és haraggal teli nap után úgy döntöttem beszélgetek vele, de nagyon óvatosan, és nem engedem közel magamhoz. Sok sok vádló mondatot kap tőlem most is. Már nem haragszom, de nem felejtek. Tudom mi vár rá, és emiatt sajnálom őt. Próbálok hű maradni önmagamhoz. Gerinces embernek tartom magam, és nem fogom bántani, annak ellenére sem, hogy ő sokszor bántott engem. Én sem voltam tökéletes, nagyon nem. Néha még ma is megemlíti, hogy kötelék van köztünk, ami mindig így lesz. Szerintem nem így van, én már teljesen másképp látom őt. Egyszer megígértem neki valamit, és meg is tartom, de ez nem örökre szól, közel sem.

Vannak céljaim, amelyeket a Nap világít meg teljes fényével. Jogsi, pályázat, Azori-szogetek,iskola. A főnököm egyik nap azt mondta, hogy mennyire jónak tartja, hogy vannak céljaim. Örülök, hogy örül. Nekem mindig is voltak céljaim, más kérdés az, hogy egyéb tényezők miatt félre kellett kicsit raknom őket. A jogsi az egyértelműen Móki kezdeményezése, aminek örülök, mert ezt halogattam volna, ha rajtam múlik. Van bennem egy rossz érzés az autókkal kapcsolatban. Egy konkrét tudat. Viszont őszintén remélem, hogy most elvonódik a figyelmem a sok tennivalóval a negatívumokról.

Dávid. Írtam, hogy visszatérek rá még. Ezen egyik nap gondolkoztam. Közel kerültünk szerintem egymáshoz. Nem úgy fiú-lány szempontból, hanem emberileg. Amikor megismerkedtünk egy rakás szar voltam a Szőke után. Emlékszem, hogy sokszor nem is engedtem, hogy megpusziljon, azt meg végképp nem, hogy megérintsen. Aztán eltelt itt másfél év. Rengeteg dolog változott. Mostmár simán adok puszit, meg meg is öleljük egymást, ha úgy van, vagy megfogom a kezét egy-egy pillanatra. Ezek baráti dolgok. Csak ezt így ő érte el velem. A Szőke után se kép, se hang nem volt. Tényleg sokat segített nekem. Meg így utólag itt is nagyon sajnálom, ami mostanában volt, ezt ő érti. És ígérem szólok legközelebb is, ha ilyen lesz. Megláttam valamit a fejemben, ami vele történt. Csak én előtte 3 hete láttam már. Azt hiszem most rajtam a sor, hogy segítsek neki. De azért még nem vagyok teljesen nyílt felé sem. Tegnap kiejtett egy baráti sz betűs varázs szót a száján, és én nem mondtam semmit rá, csak amikor már nem hallotta. Azért még nem megy minden zökkenőmentesen. Nagyon jó, hogy van ilyen fiúbarátom is :)

Sokszor más-más fény által látunk meg dolgokat a világban. Szerintem az a legjobb, ha a mi világítótornyunk mindig működik. Akkor nem érhet olyan meglepetés, amely sötétségbe borítja a napfényes reményeinket.

Mindenhol folyók vesznek körül minket. Mégis a legtöbbször csak egyetlen egy folyó lehet a miénk az adott pillanatban. Egy olyan folyó, amelyet kiválaszthatunk, de a tájat hozzá nem mindig mi választjuk. Mielőtt azt hinnénk el, hogy csak át kell kelnünk egyik partról a másikra, hamar kiderül, hogy ha szerencsések vagyunk, nem csak át kell jutnunk élve a túlpartra, hanem sokkal több kihívással kell szembenéznünk. Aki keményen küzd és a szerencse is az oldalára áll, annak megadatik a lehetőség, hogy egy igazán hosszú és meglepetésekkel teli folyón ereszkedjen le csónakjával egészen a végeláthatatlan nyugodt óceánig, ahonnan visszapillantva büszkén tud visszanézni arra, amit véghez vitt...

Minden kezdet nehéz. Néhányunk erős, biztos lábakon álló felszerelést kap a nagy útra, amelyen elég sokszor magára van utalva. Ha minden adott, akkor harmadmagunkkal indulunk el, csak amíg megtanuljuk hogyan kell evezni. De nagyon hamar egyedül maradunk a csónakban.

A folyón leereszkedve érnek pozitív impulzusok. Én hamar megláttam egy másik csónakot, és el is határoztuk lassan 22 éve, hogy a mi csónakjaink együtt haladnak, egymás mellett.

Olykor tartogat váratlan fordulatokat az út. Mikor rendszerint már elvesznénk a táj szépségében, előbukkan a semmiből egy kiálló szikla, vagy egy gyorsabb folyású táv, amelynek nem egyszer vízesés a vége. De a nyugodt pillanatok mindent megérnek. Hiába vagyunk egyedül, de a nyugalom közepén nyerünk egy kis időt élvezni a kihívásokat, megpihenni a fáradalmak után, felkészülni a következő táv megtételére. Ha elég szemfülesek vagyunk, egy-egy pillanatban észrevehetjük, hogy jól választottunk-e folyót, amikor elindultunk.

Van, amikor félünk. Félünk, hogy nem érhetünk a végtelen óceánig egyedül. Útitársakat vagy csak menekülőket találunk, akikkel vagy megosztjuk a csónakot, vagy nem. Előfordul, hogy vendégeink csak egy kis szakaszon úszhatnak velünk. Ha megfelelő társra akadtunk, akkor talán az út végéig velünk lesz. Nagyon át kell gondolnunk, hogy akiket megmentünk, vagy akik megmentenek minket mennyire megbízható és teherbíró emberek. Meg kell tanulnunk kivel min érdemes osztoznunk és mennyi ideig.

A kavicsos vízfolyamban nincs idő toleranciára, nincs idő magyarázatra. Csak elfogadás és együttműködés létezik. Ha ez nem megy, akkor ki kell tennünk a partra a vendégünket, és nélküle kell folytatnunk utunkat.

A táj...Az a sok kincs, amit látunk, de talán észre sem vesszük, csak elevezünk mellette. Kell időt szakítanunk a táj megfigyelésére. Mert lehet, hogy a folyónk sokszor meseszép hegyek és völgyek között folyik, de az is meglehet, hogy csak a kopár, kietlen panoráma tekint vissza ránk. Gondolnunk kell a jóra, és építenünk a rosszra. A kietlenség is mutat egy irányt, és hiába emlékezünk arra, emi szép volt annak előtte, már nem fordulhatunk vissza.

Nincs térképünk arra, hogy melyik a helyes irány, gyakran látunk szigeteket, holtágakat is. Van, amikor rosszul döntünk, és letérünk egy-egy elágazásnál. Ez az evezés velejárója, minden csonakázóval előfordul. Arra kell vigyáznunk, hogy időben észrevegyük, amikor rossz utat választunk, mert az idő és a megfelelő reakcióidő nagyon fontos egy ilyen veszélyes vízi túra során. Talán még visszafordulhatunk, és megtalálhatjuk azt, amiért elindultunk.

Ha kegyes a sors, akkor bármi is történjék az út végéig a víz felszínén maradhatunk. Ha elég erősek vagyunk, akkor magunktól. Ha gyengébbek, talán minket mentenek ki. De egy biztos, a saját folyónkkal nekünk kell megküzdenünk, hogy elérhessük a végtelen, nyugodt óceánt.

"Sose várd a jövőtől, miként a bolond várja a folyóparton, hogy a víz lefolyjon egyszer. Mert a folyó, akárcsak az élet, örök, miközben pillanatról pillanatra más és más." Szókratész

És egy dal, amely ihletet adott :)

www.youtube.com/watch?v=6UoIO4qxJig

Mindannyian félünk valamitől. Van egy rossz előérzet bennünk, ha a félelem tárgyával találkozunk. Csak egy taszító érzés, amely túlnő minden elfogadáson, és könnyebb elfordulnunk, mint megküzdenünk vele. Könnyebb félnünk, mint megkezdenünk a pszichológiai hadviselést. Az én félelmem egyik tárgya a kígyók....

Nem bírom a kígyókat. Nincs semmi baj, ha egy üvegfalon át nézem őket. De sosem bírtam a kígyósimogatásokat, vagy amikor a nyakadba veheted. Egy időben a Balatonon is bestresszeltem magam, ha egy sikló ment el előttem. Nem bírom a kígyókat.

Az üvegfal elszeparál. Annyira nyugodtak és megfontoltak. Nem is gondolná az ember lánya, hogy csak egy hirtelen jött harapás, és egyből a mérgük halálos lehet.

Egy alkalommal, amikor Anna talán 1 vagy 2 éves volt, elmentünk Békés megyében egy szabadtéri programra. Emlékszem, mert Annát befizettük ugrálóvárba. Akkor azon a napon leküzdöttem egy félelmet. Megsimogattam egy óriáskígyót. Csak egy pillanatra, és magamtól akartam így. Akkor még nem is gondoltam, hogy mennyire sok kígyóval fogok találkozni az életben.

A félelmeink kísértenek minket. Annyiszor jönnek szembe velünk, ahányszor megfutamodunk előlük. A legrosszabb, hogy néha elhitetik velem, hogy ők kedves, kevésbé alantas lények, akiktől nem kell félni. Némelyik behízelgő, óvtlanul tekeredik rád negédesen, és egy váratlan pillanatban roppant össze, mintha csak egy viharos szél tört volna el egy faágat.

Régen rengeteget álmodtam kígyókról. Szerintem ezért kezdtem tartani tőlük. Az álmok rengeteg helyzetet meghatároznak az életemben. Ahogy Dávid mondaná: "ez para, ez ijesztő". Mint hétvégén is sokszor elmondta :) De hiába az álmok, ha nem mutatnak meg mindent előre. Nem mutatják, hogy a félelmek, a kígyóim körülöttem tekeregnek folyton folyvást. Ahogy azt sem mutatják, hogy vannak napok, melyeken egy-egy kígyó megpróbál megharapni vagy összeroppantani, és csak rajtam múlik, hogy elég éber vagyok-e ahhoz, hogy megelőzzem.

Mindannyian félünk valamitől. Van, aki a kígyóktól, van aki a bogaraktól, van aki a természeti katasztrófáktól, de mind félünk. Sosem tudhatjuk. hogy a félelmeink mikor törnek ránk, és hirtelen mennyire tudunk higgadtan reagálni. Van még mit tanulnom magamról. Nektek is van mit tanulni rólam, ha úgy hiszitek, hogy a mai írás a kígyókról szólt :)