Vannak olyan pillanatok, amikor okosabb, ha hallgatunk. Van, akinek ez nagyon jól megy, a józan ítélőképessége felülemelkedik a szavakon. Egy vitában hallgatni...egy nehéz helyzetben csendben együtt érezni, egy kimondásra váló sértést elharapni. Sok helyzetben okosabb hallgatni. Nekem ez sosem volt az erősségem. A blogom mottója is lehetne: "Nem mondom el senkinek, leírom hát mindenkinek"...

Én rengeteget beszélek, mindig mindenkihez, le se lehet lőni sokszor. Csak az esetek többségében nem azt mondom, ami legbelül van, hanem próbálom kivágni magam, hogy jól jöjjek ki helyzetekből. Mármint ne kelljen igazán megszólalnom...

Vannak a viták, amikor képtelen vagyok hallgatni. Néha rá vagyok kényszerítve, hogy elharapjak egy-egy mondatot (sértést), de ez nagyon nehéz nekem. Zavar, hogy nagy levegőt kell vegyek és elszámolnom a végtelenségig, hogy egy kedves mosoly(vicsor) kíséretében diplomatikusan tegyem helyre a másik fél álláspontját. Vannak helyzetek, amikor disztingválni kell ( Móki imádná ezt a mondatot). Csak nem megy alkalmanként, és kitör belőlem a düh, az összes harag meg elfojtás, és nagyon kemény stílusban tudom kifejezni. Aztán ahogy kimondtam, már meg is bánom. De persze a megbánás az már a magamé marad, mert csendben emésztem magam a történteken.

Más helyzetben sem tudok viselkedni. Nem tudom mit kell mondani valakinek, aki lelkileg ki van borulva, mondjuk, ha egy szerette beteg. Rákérdezni nem merek, mert tudom, milyen érzés elveszteni valakit, és nem akarom, hogy ezek az emlékek előtörjenek. Együttérzek, nagyon is, csak inkább bárgyú arccal állok csendben.

Vannak azok az esetek is, amikor gyilkos kérdéseket kapok. Olyanokat, amikre nem akarok válaszolni. Más-más okból, de nem akarok elgondolkozni a kérdésen, vagy ha van válaszom, akkor is egy belső gát miatt inkább a csendet választom.

Móki megmondta: rosszul választok. Sokszor tényleg rosszul választok, bár ő a fiúkra értette, de a csendet is rosszul választom. Akkor maradok csendben, amikor belülről emészt fel valami. Én képes vagyok egy-egy dolgon napokig,hetekig őrlődni. Voltak azok az évek, amikor teljes csendben éltem a napjaim. Sokat beszéltem, de keveset mondtam. Bizony a csend börtönében nagyon rossz létezni. A csend az megbetegít, a sok elfojtás belülről öl meg.

Tegnap beszélgettem Vass Tomival, csak néhány mondatot. Nem voltam olyan jól, elég kemény napom volt. Aztán, hogy mégse kelljen beszélnem, kivágtam magam: Álmos vagyok. Nem akarok ilyen állapotban beszélgetni. Magyarul: Nem akarok megszólalni neked. Nem vele volt a baj, én elkezdtem mondani, hogy miért gondolom ezt vagy azt, csak megijedtem, hogy gyengének lát majd.

Sokszor nem értem magamat sem. Hiszen hazajövök, egész nap emberek között vagyok. De egyszerűen a nap végén mégis csak a falakkal beszélhetnék. Sokan nem értik a csendemet. Móki aranyos volt, mondta, hogy amikor kint alszik, majd beszélgetünk ezekről a dolgokról is. De nekem már ez is nagyon nehéz volt. Sok dolgot kimondani nagyon nehéz. Nehéz elmondani mi alapján választok, miért azt választom, miért csinálok ezt vagy azt. Nem azért, mert nem tudnám elmondani az álláspontom, csak egyszerűen nem megy. Nem is tudom mitől menne. Bár hozzáteszem, hogy sokkal ügyesebb vagyok már, mint mondjuk 7 éve.

Tudjátok olykor csak annyi kell, hogy valaki itt üljön és velem hallgasson. Valaki értse a csendet, és ne kérdezzen semmit. Sokszor a csendben van benne számomra minden- egy összenézésben például. Remélem Ti jobban sáfárkodtok a csenddel, tanítsatok meg majd rá engem is :)

Hisztek a sorsszerűségben? Hogy valaki vagy valami, aki/ami emberi ésszel felfoghatatlan, megírta, hogy mi a dolgunk az életben? Hogy van-e értelme az életünknek, el kell-e érnünk valamit, amit fentről adtak ki? Vagy csak leszületünk és próbálunk túlélni, amíg meg nem halunk? Csak a szabad akaratunk dönti el, hogy hová jutunk? Szerintem a sorsunk meg van írva, de az utat mi választjuk meg. Ma is egy olyan klasszikust kérek, hogy segítsen kifejezni a gondolataim, aki már nem lehet köztünk, de számomra mégis mélyrehatóak a dalai...

https://www.youtube.com/watch?v=O71fetlkCZo

Na igen, kicsit kemény sorok voltak itt előzőleg. Csak már nagyon dühített, hogy olyan elvárásokat támasztanak felém, amelyeket nem akarok teljesíteni mások kedvéért. Csak ha majd én úgy érzem. Be is szűntettem ezt a "nyitott leszek" projektet a fiúk felé. Megpróbáltam és csak gyökszik jöttek szembe. Elengedtem ezt a dolgot, majd lesz valahogy. Mondhatnám, hogy innentől vért kell izzadni azért, hogy bármelyik fiú elgondolkoztasson, hogy legyen közöm hozzá, de ez nem igaz. Nagyon egyszerű a kulcs: legyen esze és türelme.  Ennyi :)

Hogy mi lehet az én sorsom? Szerintem egészen jó úton botorkálok. Próbálkozom helyesen cselekedni, helyzeteket jól megoldani. Hát nem mindig sikerül. Mondjuk úgy, hogy az esetek 70%-ban megveregethetem a vállam. A maradék 30-ban pedig gondolhatom, hogy ha már ilyen hülye voltam, akkor hogy lehet rendberakni.

Persze vannak "sors-döntők" jó és rossz értelemben is, de ez gondolom olyan, amit meg kell tapasztalni. Ilyen sorsfordító Móki. Most regélhetnék arról, hogy mennyire jó nekem, hogy megismertem, de szerintem, aki rendszeresen olvas, az tudja, hogy nekem ő a családom, és azt is tudja, hogy mennyire nagyszerű személy. 6 évesen megvertünk együtt egy lányt a lány wc-ben. Az a lány mindig piszkált minket, meg szétkarmolászott ha külön voltunk. Aztán mikor Mókival true friendek lettünk, akkor kezelésbe vettük a lelkét. A vívással pedig nem vicceltünk, tényleg vívtunk, és erősítésként pengék közt kellett ugráljunk (best of testnevelés tagozat). Szóval az életben is együtt vívunk azóta is, a legtöbb helyzetben ott áll a háttérben a másik.

Számomra a legnagyobb kihívás eddig a sorstól, hogy elment az apám. Nagyon sokáig bűntettem magam emiatt. Nem gondolom MÁR, hogy közöm lett volna ahhoz, ahogyan élt, vagy miattam történt volna. De tudom, hogy nem segítettem, Szóval nekem senki ne mondja 40 éves élettapasztalattal, hogy én még olyan fiatal vagyok, hogy biztosan nem rontottam el semmit. Mindannyian hibázunk, ki így, ki úgy.

Az életem legboldogabb pillanata eddig: amikor megkaptam a diplomám. Erre vágytam már egész kiskorom óta, pontosan erre a diplomára. Végre valami, amiben kitartottam (nem az erősségem). De ezt annyira nagyon meg akartam kapni, mint mást még nem. Tudom, hogy csak egy papír, de nekem sokkal több annál.

A fiúk, akik szétromboltak...ők útakadályok voltak. Nem változtattak a sorsomon, inkább csak egy kicsit lassították a tempóm. De ezeken is tovább kellett haladni.

Freddy Mercury így kezdi a dalt...."Megfizettem az adósságaim". Hát meg, de Anya nélkül ez nem ment volna. A nem pénzbeli adósságok meg...majd az élet fogja visszafizetni azoknak, akiknek még tartozom,"Hírnevet és vagyont hoztál". Igen, és ezt én is köszönöm a sorsnak. "De ez nem volt rózsaágy, nem volt élményutazás". Hát igen, itt a lényeg, hogy semmi sem véletlenül lett. Nagyon kemény árat kellett tapasztalatokért fizetnem.

"We are the champions, no time for losers". Azt tanácsolom nektek, ha időt vesztegetnétek ti is a vesztesekre, gyorsan hagyjatok fel vele, mert nem csak az időt, hanem a saját belső értékeiteket is elvesztegáetitek. Ne feledjétek a sorsunk el van döntve, mi csak az utat választjuk meg. Válasszátok Ti is a bajnokok útját :)

Hercegnő védelmi program. Kicsit kemény lesz ez a mai...Én nem véletlenül alkottam meg ezt az egészet. Úgy akarom megvédeni magam, hogy igazán a váramban tudjak élni. Én az a fajta hercegnő vagyok, aki biztonságot akar maga körül és elég erős ahhoz, hogy méltósággal üljön a saját várában. Magyarul elégedett szeretnék lenni a világban elfoglalt helyemmel. De ezt nem tudom megtenni, mert én az vagyok, aki valahol a rengetegben ragadt, és nem találja a kiutat a várához....

Isten látja lelkem, én nagyon igyekeztem. Igyekszem megfelelni mindenkinek, azt tenni, amit elvárnak tőlem. Lehet szeretni, lehet utálni is. Ha szeretsz, akkor viselkedj is úgy! Ha meg utálsz, és szerinted nem érek ennyit vagy annyit, akkor meg minek vesződsz azzal, hogy megjátszod, hogy szeretsz? Nem értem az embereket....Ha valaki nem kedvel, az mondja meg és kész. Rosszul fog esni, de ez is csak egy zsákutca lesz. Látjátok ti is, hogy ebben a labirintusban ez fel sem tűnik.

Nagyon utálok ilyen mérgesen írni. Azt is utálom, amikor olyan emberek próbálnak becsmérelni, akik eddig semmit nem tudtak felmutatni. És ez nem csak neked szól Gergő. Hanem az összesnek, aki szúrni próbál. Lehet, hogy bevisztek egy-egy döfést, de közlöm veletek, hogy tanultam vívni. Mókival tanultam vívni. Mi olyan csajok vagyunk, akik gyerekkorunkban pengék közt ugráltak. Kemény csajok vagyunk, és nem szeretném, ha eddig kellene lealacsonyodni, hogy nekünk is vissza kell szúrni. Mert bizony mi vagyunk az erősebbek, főleg együtt.

Nagyon mérges vagyok, mert amikor gyenge lettem, akkor jött a legtöbb szurkálás, és emiatt bolyongok a labirintus falai között, és folyamatosan csak ugyanazokat a köröket írom le. Mert mindig odaszegődik egy gyengébb, hogy együtt menjünk tovább. De ha egy pillanatra nem figyelek, akkor szegény árva lélek még jobban levisz a helyes útról.

Én egy erős, független nő voltam. Egy hercegnő. És itt belül MOST IS AZ VAGYOK. Ha ez valakinek nem tetszik, akkor kimehet az ajtón, de felesleges megjátszani a herceget fehér lovon. Lehetek prűd, ahogyan neveztek, mert nem engedem kihasználni magam. Lehetek szégyenlős, ahogy neveztek, mert igen kevés ember előtt veszek fel ízléstelen stílust. Lehetek zárkózott, ahogy neveztek, mert nem bízom meg senkiben elsőre. Sokminden lehetek, de előbb el kellene gondolkozni, hogy ti mit is tettetek le az asztalra?...Vagy miért is nem bírjátok elérni, hogy nyitott legyek felétek?

Nekem elegem volt. Én hercegek meg hősök nélkül is képes vagyok boldog lenni. Nekem olyan nem kell, aki az első problémánál feláll és a hátamba állítja a kést. Megmondtam, a hercegnő védelmi program második szintjére léptem, és nem vagyok hajlandó visszalépni. Főleg nem sunnyogó, éjszakai titkos üzeneteket küldözgető gyáva alakok miatt. Szóval ha fontos vagyok neked, akkor mondd el nekem, és viselkedj is úgy!!!

Igen, valóban nem tudom felvenni a versenyt az üresfejű divatlibákkal, de csak azért nem, mert nem akarom. Engem senki se a külsőm miatt szeressen. Tomi, csúnya vagyok? Az vagyok. De szeretek csúnya lenni. Mert így olyan belső értékekre tehetek szert, ami nem sokaknak adatik meg. Többek közt az is, hogy ugyebár kikapartalak téged is a gödörből jópárszor. Míg a csilivili cicamicák nem.

Azt meg hagy döntsem már el én, hogy mire vagyok jó. Nem értem, hogy embereknek hogy jöhet ki a száján, hogy egy élőlény csak erre vagy arra jó. Mi alapján van bőr egyesek képén ehhez? Az a baj ezzel az egocentrikus világgal, hogy mindenki mindenhatónak képzeli magát. Rendben van, hogy a saját életünket mi irányítjuk, de másét nem !

Nekem mindenem megvan, mindenem, ami egy sikeres, boldog élethez kell. Mindent meg is teszek érte, ami rajtam múlhat. Igenis el fogok érni a váramba, akárhány falba is kell ütköznöm hozzá. Sajnálom, hogy haragból ilyen durvát kell olvasnia mindenkinek, de már utáltam egy próbababaként élni, akire bármit ráadnak, mindenhez mosolyog. Köszi a türelmet :)

Érdekel titeket az asztrológia? Szerintetek csillagjegyeink magukban hordozzák alapvető tulajdonságainkat? Átfogó képet kaphatunk születési dátumok alapján bárkiről?

Én nem vagyok a horoszkópok megszállottja. Persze én is elolvastam a saját jegyemről pár jellemzést, és elmondhatom nektek, hogy ikrek jegyűként nagyon nehéz létezni ezen a világon. Annyi mindent írnak rólunk: okos, de felszínes. Akar, de nem kitartó. Jól kommunikál, de figyelmetlen. Nyitott, de kiismerhetetlen. Minden érdekli, de semmi nem köti le. Győztes típus, de önmagával szemben sokszor alulmarad. Nagyon sok a „DE” , a kettősség. Bennem is ketten laknak, két olyan egyéniség, amelyek teljes mértékben egymás ellentétei. Hogy épp melyiket ismeritek meg, amikor találkozunk? Ezt sosem tudhatod...:)

1. Ez vagyok én: akarat, tudatosság, célratörőség, odamondós igazságosztó, keménység, erő, stratéga. Szeretek ilyen lenni. Jó azzal a tudattal élni, hogy ami rajtam múlik ebben az életben, vagy amiért csak nekem kell tenni, azt el tudom érni (diploma, munkabeli célok stb). Ezek a materiális világ dolgai. Kihívást látok mindenben, amit nem tudok egyből megszerezni, hanem trükközni, taktikázni kell érte. Ez a zsák megtalálta a foltját Mókiban. Nagyon jól tudjuk erősíteni egymást, megacélozzuk a másikat a hullámvölgyekben is. Olyan munkát találtam magamnak, ami nekem lett kitalálva. Akkora szabadságot, függetlenséget, ötletességet lehet belevinni, amit másban nem. Nagyon változatos, folyton gondolkozni kell rajta, és külön élvezem, hogy meg kell osztanom a figyelmemet rengeteg dologban. Szeretem az új feladatokat megoldani. Fiúkkal kapcsolatban is ez az énem nyitottabb, kacérabb (bár ezt már elég rég láttuk). Mindenről van elképzelésem: milyen életet akarok, milyen fiút akarok, milyen céljaim vannak. Az üzleti dolgokban is a céltudatosság jellemző rám, aminek örülök. Lehetnék akár egy nagyon erős, minden akadályt letaroló, átlépő egyéniség is, ha....

2. Nem volnék ikrek. Mert bizony a páncél alatt az életem során eltörtek dolgok. Bennem lakik valaki más is. Zárkózott tudok lenni, nagyon is az. Kedves és alázatos. Önbizalom hiányos nünüke. Aki mindig attól fél, hogy nem szeretik eléggé. Az is én vagyok, akit ha kudarc ér, akkor kívülről nem látod mindig, de teljesen magába fordul. A fejemben sokszor egy fantáziavilág van, minden, amit nekem mondanak hatással van rám. Ez az írásom is az Ildivel és Kingával történő horoszkópos beszélgetésünk következménye. Nagyon gyenge tudok lenni, akkor is, ha nem látszik. Könnyű bogarat ültetni a fülembe, amin aztán gondolkozok hosszú napokig. A munkámban is a gyerekek sokszor kimondanak olyan általános igazságokat nekem, amik felett nem tudok átsiklani. Varázsmesén Menta találta fején a szöget, amikor a rossz álmokról beszélt. Vagy akár a férjkeresési tippjeik. Vagy épp Bálint és Ábicsucsu szavai a félelem legyőzéséről. Nem lehet nem meghallani. Ezek mind a szellemi világ dolgai. Na és ez az énem hogy van a fiúkkal? Fél tőlük. Egyből bezár előttük, mert aki megismerte ezt az Orsit a páncél alatt, az össze-vissza szurkálta. Teljesen együtt érzek Kingával az ügyben: én is azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó. Ezek alapján pedig egy visszahúzódó, önfelörlő, depresszív személyiség is lehetnék, ha....

3. Nem volnék ikrek. Nagyon nehéz nem tudni milyen is vagy valójában. Hiszen ez és az is vagy. Rajtunk ikreken kívül talán ezt csak egy halak jegy értheti meg (hisz ő is ketten van). Nem tudom, hogy rá lehet-e húzni bármilyen vizes lepedőt az egyes jegyekre, de tény, hogy ikrekként az életben nagyon nehéz megtalálni az ideális egyensúlyt. Ti már megtaláltátok? És vajon volt köze hozzá annak, hogy melyik jegyben születtetek?

Vannak az életben olyan dolgok, amelyeken keresztül tisztán kijön, hogy igenis csak két szín létezik: fekete és fehér. A jó meg a rossz párharca, a fény és a sötétség összecsapása. Persze vannak árnyalt dolgok is, ahol szürkét mondunk. De legtöbbször mégis a jó és a rossz között kell döntenünk. Mint egy sakktábla. Felrakjuk a bábukat, és kiválasztjuk, hogy melyik színnel játszunk. A fehér kezd. Rakosgatjuk legjobb tudásunk szerint őket, azzal a stratégiával, amit eddig megtanultunk. Vesztünk néhányat a játszma végéig, de talán nem az a célja ennek a játéknak, hogy az összes bábunk megmaradjon. Van, amelyiket be kell áldoznunk a győzelem érdekében. A leggyengébbek hullanak el először, amik a leglassabban, legkevesebbet léphetik. Az "okosabb" bábuk közül, melyek több perspektívából láttatják a játékot, már nekünk kell eldönteni mit is adunk fel...bástyákat, futókat, lovakat....De mind között tévedés azt hinnünk, hogy a király a legértékesebb. Van egyetlen egy olyan bábu, amely képes az egész táblát, az egész játékot minden szempontból láttatni...A királynő.

Nem könnyű dolog kiiktatni a királynőt. A bábu, amitől mindig félni kell, mert bárhol bármit leszedhet. A nagy harcban átláthtatlan a játék, és hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy bizony akár fekete, akár fehér színt választottam, az ellenfélnél (az életnél), mindig van egy királynő, ami bármikor sakkot vgy észrevétlenül mattot adhat.

Mindenki nem maradhat fent a táblán, van, aminek tőlem is le kell kerülnie, és ezzel a megfogyatkozott udvartartással kell legyőzni az ellenfelet. Akkor is, ha 16an vagyunk, akkor is ha csak ketten. Van, amikor csak lépkedünk ide-oda, cél nélkül. Vagy épp kilátástalannak tűnik egy partyból jól kijönni, vagy egyáltalán kijönni valahogy. Nagyon fontos, hogy a stratégiáinkat hogyan választjuk meg, mikor melyik a nyerő, többnek kell lennie a tarsolyunkban.

Azt hiszem, hogy én most jól léphettem az utóbbi hetekben, jelenleg nyerésre állok. A hajam is azért változott meg, mert jobban vagyok. Elértem egy célt  blogommal, hiszen elég sokan olvassátok, ezáltal jobban ismerhettek. Elértem, hogy képes vagyok beszélni olyasmikről is, amiktől eddig elhatárolódtam. Elértem, hogy több ellenséges vagy felesleges bábut leszedjek a játékban, de az én erős bábuim közül a megfelelőeket óvtam meg (Móki). 

Kaptam egy érdekes levelet Tomitól. Nagyon hosszú volt, de lényegében a változni akarásról szólt. Az akarat erejéről töbnyire. Nem részletezném, hogy mit tartalmaz ez a levél(nem is tudnám), de az egészen bizonyos, hogy segíteni akart vele és megmutatni, hogy ő éppen hol tart. Fel kell még fogjam, úgyhogy pár napot gondolkozok majd rajta, elég nehéz olvasmány. Egy érdekes "hibára" hívtam fel a figyelmét tegnap. Ez a halhatatlan szó elírásából indult, amit eképp írt: hallhatatlan. Az ő szempontjából is igen érdekes ez a hiba, de az is, hogy én egyből ezt vettem észre.

És ez hogy is vág most ide? Az én blogom is azért készült, mert hallhatatlan voltam, nem tudtam beszélni hozzátok. De azzal, hogy az éterben hagyok egy darabot, egy részem halhatatlanná válik. Adtam valamit a világnak magamból, a belső világomból. Ez jó lépés volt, mert kezdek megerősödni a fejemben. Érzem magamon. Tudom, hogy jól tettem, hogy kifejeztem a gondolataim, és azt is jól tettem, hogy meg mertem mutatni. 

A sakk szabályait megtanulni nem nagy tudomány. De megtanulni jól játszani, jókor jót lépni igenis nehéz és szerencse is kell hozzá. A jelenlegi kedvező állás mellett nem szabad elfelejteni, hogy az ellenség királynője igen is ott van a táblán, akármikor levehet egy számunkra értékes bábut előjel nélkül ( munka, haláleset, pénztelenség, válás, problémák). De én mégis azt gondolom, hogy nem véletlenül kerültem előnyösebb helyzetbe a lépéseim által, ezt az erőmnek köszönhettem. Így meg kell állapítanom a tényt: A hercegnő védelmi program második szintjére léphetek.

Jó sakkozást :)

Hogy milyen az én életem? Irigylésreméltó egyesek szemében, hiszen megvan mindenem. A jó gyerekkor, az iskoláztatás, van családom, olyan munkám van, amit nem cserélnék le semmilyen másikért. Rendes a főnököm, a kollégáimmal óvodán kívül is szívesen leülök beszélgetni. Mókival pisis korunk óta fogjuk egymás kezét, nagyon sokat tud rólam. Van egy összetartó nagycsalád mögöttem, élükön Sárikával, aki egyszer a keresztlányom lesz. Van törzshelyem, ahol már szinte otthon vagyok. Vannak haverjaim, közelebbi ismerőseim akikkel ha adódik alkalom közös programokat szervezünk. Nem hoztam még szégyent az anyámra, az apámra sem. Jól kommunikálok, hamar kapcsolatot tudok teremteni másokkal. Vannak céljaim, terveim, amiket próbálok elérni. Mindig azt csinálok, amit akarok... De azt tudjátok, hogy milyen vagyok igazából? Vagy hogyan jutottam el ideáig?

Ez a kép azért került ide, mert sokan a falnak ezt az oldalát látjátok. De maga a tény, hogy van egyfajta fal, az már elgondolkodtató, ha valaki igazán meg akar ismerni. Egyre többen mondjátok, hogy mennyire zárkózott vagyok. Ez azért olyan furcsa nekem, mert úgy érzem, hogy amit szeretnék kinyilatkoztatni felétek, azt meg is teszem, csak vannak olyan dolgok, amikről keveset beszélek. Az van a fal másik oldalán. A fal az én nézőpontomból így néz ki:

Ha megnézzük ezt a képet egy kicsit jobban, azon túl,hogy nem túl vidám, akkor láthattok egy létrát. Ez fontos lesz. Az a helyzet, hogy azért vagyok zárkózott, mert amellett, hogy egy "rózsaszín álom" életet élek, vannak dolgok, amik nyomasztanak, félelmet keltenek. Sok szempontból értek már pofonok az életben. Bizonyos szempontból nem volt olyan jó a gyerekkor, nem volt olyan könnyű eljutni a diplomáig, nem olyan könnyű megfelelni a mások és a saját elvárásaimnak is. Vannak olyan kérdések, amiket ha nekem szegeznek, lefagyok teljesen. Tegnap Ildivel beszélgettem Fügében, aki teljesen meglepett azzal, hogy olvassa a blogomat. Egyből megtalálta azt a témát, amiről nem szoktam szinte sosem beszélni elmélyülten. Apáról kérdezett. Most ezt szerintem Móki tudja a legjobban és megerősíthet abban, hogy amikor meghalt az apám, évekig nem beszéltünk róla. A dolog furcsasága, hogy Petra is éppen tegnap egy olyan pontomat találta el, ami a leggyengébb ezzel kapcsolatban. Persze kemény voltam, és nem mondtam, hogy erről nem beszélünk. Válaszoltam mindenre. A falnak ezen az oldalán ez az egész téma még mindig nehéz nekem, és szívem szerint nem beszéltem volna erről. De az nem jó nekem, ezt meg tudom ésszel, ki kell adni néha.

Vannak létrák is, mint látjátok. Ez a létra egyelőre arra elég, hogy bemásszatok rajta. Mint Móki is. Ő elég jól ismer, talán a legjobban, mert neki szoktam mindenről a legkendőzetlenebbül elmondani a véleményem, de mellette mindig próbálok azért nem szétesni. Ő egy nagyon jó emberke, nagyon tökös, minden rosszból képes a legkevesebb lelki veszteséggel felállni, csodálatra méltó, hogy mennyire erős. Aztán bemászott Tomi is, ő egy teljesen más oldalam ismeri.  Inkább a félelmeimet, szorongásaimat ismeri. Ő is ismer valamennyire, de szintén egy másik oldalam. Ő a nagybetűs "az van, amit én akarok, akkor, amikor én akarom" nőt ismeri. A főnököm is ismer, ismeri a határozottan előre törtető, nagyon bizonyítani akaró oldalam.

De csak azt tudom mondani, mint eddig, hogy a legjobban a gyerekek ismernek. Ha velük vagyok, akkor én szoktam kimászni a létrán. Ez azért van, mert ebben a helyzetben garantált, hogy semmiféle csalódás nem érhet ( Mókival sem érhet).

Azt gondolom a mások általi megítélésemmel kapcsolatban, hogy nem feltétlenül azt gondolják, hogy rózsaszín a világom. Azt látják, hogy még fiatal vagyok, és nem tettem (szerintük), semmi olyat, amit megbántam volna. Megvan az esélyem arra, hogy álmodjak rózsaszínt :)

Stepfordi feleségek...Láttátok a filmet? Minden feleség mosolyog, csinos, boldog, magassarkúban tipeg, rendezett, odaadó és lesi a férje minden kívánságát. Még szerencse, hogy kiderült a film végére, hogy ezek a nők csak a technológia csapdájába estek, befolyásolták az agyukat egy chippel. Mint ahogyan az is kiderült, hogy Glenn Close teremtette az egész város értékrendjét, amikor egy stepfordi férjet készített magának. Valahol tényleg így működik a világ és a házasság. Van egy alapanyag, és igyekszünk stepfordi férjjé/ feleséggé tenni az illetőt. És csak reméljük, hogy úgy alakítjuk egymást, hogy közös úton maradhassunk...Mindegyikünk keres valakit. Valakit, aki ad egy olyan valamit, amitől teljes egésznek érezzük magunkat. Valakit, aki megadja, ami hiányzik. Végül röpke hónapok alatt kimondjuk az igent, és már benne is vagyunk egy életre szóló kalandban...De mi jön utána? Mi van akkor, ha lemerül a stepfordi chippünk, és nem vagyunk már elég boldogok?

Megálmodtam az esküvőmet. Gyönyörű ruhám volt. Kimentem a mosdóba Anyával, ahol a legmeghatóbb anya-lánya beszélgetés hangzott el: " Anya, én ezt nem csinálom, nem megyek be oda! Gyere keressünk másik menyasszonyt, aki ezt bevállalja, hátha nem tűnik fel senkinek, a fáytol alatt nem is látszik kit vesz el."Majd Anya azt mondta álmomban, amit ebben a helyzetben el lehet várni: "Oké" :D És itt fel is ébredtem.

Aztán megálmodtam Mókikám esküvőjét is. Én nem voltam oda az ötletért, de Móki kedvéért a koszorúslánya lettem. Magát az esküvőt nem láttam, csak a készülődést, mintha egy másik Móki lett volna. Ezzel kapcsolatban' Móki néni ' elmondta azt a bölcsességet, amit bele is írok Sári könyvébe. Mindketten úgy láttuk, hogy ez bele való.

Nekem fogalmam sincs arról, hogy hogyan kell jó feleségnek lenni. Attól félek, megunnám. Vagy nem tudnám önmagam úgy megvalósítani, mint eddig. Mintha bilincset raknának rám. Még erre jönnek a kötelezettségek, a háztartás körüli teendők. Aztán előbb utóbb a gyerekvállalás. Nem tudom mit kell csinálni egy babával. Miért nem lehet, hogy csak 2-3 éves korban legyen ott? Akkor már beszélne, tudnám mikor mi a baja. És szobatiszta lenne nagyjából. És 3 éves kor felett már van fogalmam a gyereknevelésről. Mikivel megbeszéltük, nekünk távirányítós gyerek kell, ugrálhatnánk, hogy épp melyik korszakát élje :P Ne értsétek félre, szeretem a babákat is. Sári különösen nagy kedvenc, vele el is vagyok, nagyon cuki és együttműködő. Meg mindig mosolyog, így tudom, hogy nem rontok el semmit. Olyan érzés, mintha azt mondaná: " Nyugi, hát nem is vagy olyan béna". De őszintén szólva távol áll tőlem a házasság és a gyerek kérdés is. Sose lennék stepfordi feleség. Szerintem fontos az önmegvalósítás is, házasságban is.

Pár hete kérdezte tőlem valaki: "Ismersz olyat, akinek makulátlanul boldog a házassága?" Nem. Tényleg nem. Olyat ismerek, ahol elváltak 1-2 éven belül vagy 20 év házasság után. Vagy olyat, ahol nem váltak el, de vannak nézeteltérések, vagy olyat, ahol csak szimplán nem boldogok már, csak kötelezettségeik vannak egymás felé. Vagy olyat, ahol az egyik fél félrelép rendszeresen. Nem tudom mi a jó házasság receptje. Nem tudom, hogyan lehet azt ondani valakinek, hogy ott leszek, amíg a halál el nem választ. Nem tudom, hogy hogyan lehetek 100%ig biztos, hogy ennek vagy annak szeretnék gyereket szülni. Honnan lehet tudni, hogy jó apa lesz-e? Itt is sorolhatnám a negatív példákat...Nem tudom, milyen lehet házasságban élni, de minden tiszteletem azé, aki ezt fel tudja vállalni.

Igen, mindannyian egy stepfordi feleséget vagy férjet keresünk. Olyat, aki egész életünkre boldoggá tesz. Aki mindig elképzeléseink szerint cselekszik. Aki kitalál minket szavak nélkül is, és aki mellett önmagunk maradhatunk, vagy egyáltalán nem vesszük észre, hogy teljesen megváltoztunk. De vajon életre szóló garanciát jelent, ha megtaláljuk?....

Szoktatok álmodni? Este, amikor lefekszetek gondoltok arra, hogy milyen jó lesz álmodni? Reggel, amikor felkeltek, emlékeztek mit vetített ki az agyatok éjszaka? Álmodni különleges ajándék. Eljuthatsz egy olyan világba, ahol többnyire uralod a tested: futhatsz, beszélhetsz, bármit megérinthetsz...Uralod az elméd: bárhová eljuthatsz, ha képes vagy elképzelni...Uralod a cselekményeket: ha olyat látsz, ami nem tetszik, tudod, hogy a való életben mit tennél. Vagy egyszerűen csak tudod, hogy éppen álmodsz és ezt az álombeli éned tudtára is adod. Biztos ismeritek ezeket a képeket: kiesett a fogam, futottam, szültem, megcsókoltam valakit, üldöztek....és még sorolhatnám. Bizony ezek a gyakori álmok. De mi van akkor, ha ez csak a kezdet? Amikor alvás közben belépsz egy olyan világba, amit ebből az életből nem is ismerhetsz? Vagy képes vagy azokkal lenni, akik már meghaltak? Vagy csak szimplán hallod mások gondolatait? Ma egy olyan dologról szeretnék írni, ami foglalkoztatja a hívőket és a hitetleneket is...

Valószínűleg erről a képről Nektek sem a béke és nyugalom jut az eszetekbe. Nehéz volt kifejeznem egy képpel, hogy milyen különleges számomra álmodni. Mert gyakran gubbasztok így éjszaka, általában hajnali 3-kor, mikor felébredek, egy óráig minimum fénynél ücsörgök, ha nem épp csodás álmok jönnek.

Napok óta itthon vagyok arcüreggyulladás miatt. Amikor nem vagyok teljesen lefáradva mindig jönnek azok a napok, amikor félelmetes képeket látok a fejemben éjszaka. De ne gondoljátok, hogy arról van szó, hogy rosszat álmodtam és az élet megy tovább. Tomi tudna mesélni, hogy mennyire nehéz velem egy éjszaka, ha ezek a furcsa álmok jönnek.

Nem szoktam rosszat álmodni, bár én is így hívom. Az a baj, hogy nagyon intenzív az egész, minden érzést érzek, hallok, látok, tapintok mindent. És megmarad a fejembe az érzés, sokáig.Tudom, hogy ezt nehéz megérteni, nehéz elmagyarázni is. Így csak megosztanám az eheti csokrot...

1. Apáról álmodtam. Vannak a szokásos álmok: részegen kiabál velem vagy Anyával. Ezen már nem szoktam kiborulni, volt ilyen sokszor, újraálmodom, tehát nincs ebben semmi különös. Viszont vannak azok az álmok, amikor beszélgetek vele. Ez történt a héten is. Nem is szeretném részletezni az elejétől. Az volt a lényege, hogy Apa úgy döntött, hogy elvándorol másik emberbe, újra leszületik. Megkérdezte a véleményem, és én ezt egy nagyon hülye ötletnek tartottam. Ő elmondta, hogy milyen jó lesz egy új életet elkezdeni, de előtte még megihatnánk valamit. Itt próbáltam elmagyarázni, hogy pont ez a baj, az alkohol, és ez mennyire elrontja őt meg a körülötte lévők életét. Mire azt mondta, hogy ez egy szenvedélybetegség, problémamegoldásra való. Szerintem ez hülyeség, és javasoltam, hogy talán másfajta tehetségét kellene kamatoztassa. Azt mondta zenész lesz :) Itt fel is ébredtem, és elgondolkoztam a dolgon. Én sosem hallottam a saját fülemmel, de mesélték, hogy gyerekkorában rengeteget zongorázott, nagyon szépen.Nagyon jó volt a zenei hallása, és ügyes volt. Ám legyen...:)

2. Ez is egy visszatérő gyöngyszem. A második világháború. El kell mondjam, hogy eléggé ódzkodom a háborús filmektől, nem is szoktam ilyesmit nézni, kevés kivétellel. Egészen kiskoromtól álmodom, hogy ott voltam, éltem a háború idején. Láttam léghajókat, bombázókat, romokat, katonákat, halottakat, emberekkel teli pincéket. Én mindig szökésben vagyok valakik elől, és rendszerint nem kapnak el, bár már úgy is láttam, hogy lövést kaptam, csak túléltem. Egyszer, amikor egész kicsi gyerek voltam elmeséltem valakinek, hogy mit láttam a fejemben. Ő világosított fel, hogy ilyen tényleg volt. Ez egy leizzadós álom szokott lenni. Meg is mondom kinek mondtam el: a keresztapámnak. Ami azért érdekes, mert már ő sincs köztünk, viszont álmomban időnként őt is látom.

Ezt Petrának írom le: Ott van a házban, a fejemben ezt mondja. Nem akart elmenni onnan, szerinte így tud vigyázni a családjára. Régebben havi-kéthavi rendszerességgel láttam álmomban. Mostmár rég nem. Egyszer ült az asztalnál egy pohár vörösborral, másszor a garázs ajtófélfájából figyelt. Nekem nem mondott sokmindent, csak hogy neki ott a helye és mindig ott van.

3. Most nevén kell nevezzem...Gergőről is szoktam álmodni. Régebben voltak hosszú hónapok, akár évek is, amikor nem beszéltünk. Voltak olyan időszakok, amikor napi szinten vele álmodtam. Mindig azt mondta: "Segíts". Amikor már hetek teltek el így, mindig megkérdeztem, hogy van. Egy idő után kénytelen voltam beavatni, elég hülyének nézhetett: " Bocsi, ez elég hihetetlen lesz, de hallak a fejemben, és valami bajod van, mert azt mondod, segítsek". Sosem mondta ilyenkor, hogy valóban hülyének néz-e, de tény, hogy azokban az időszakokban mindig történt valami, ami miatt nem volt jól.

És még szaporíthatnám a végtelen sort...Móki Zolival való veszekedéséről, vagy a közös táncversenyről, vagy Ákos nagypapájáról (akit nem ismerek és mégis beszélt a fejemben), vagy Apa "nem a te hibád" álmáról, vagy régen a Tomis álmokról, amikor hallottam a fejemben, amit még el sem mondott nekem. 

A fantáziám igen gazdag. Így bárki higgyen, amit szeretne arról, hogy miként álmodok. Emellett azt vallom, álmodni nagyon jó dolog, és szeretek is. Gondolkozzatok el azon, hogy a ti álmaitok fény az éjszakában, vagy csak éjszaka a fényben...

Mókuskerékben élünk. Napról napra ugyanazoknak a kötelezettségeknek teszünk eleget. Dolgozunk, mert valamiből élni is kell. Foglalkozunk a barátokkal, időt szentelünk a családunknak. Ha visszatekintünk a hétre vagy az elmúlt hetekre felfedezzük az egyformaságokat. Hétfőtől péntekig nagy általánosságban húzzuk az igát, vannak, akik hétvégén is. Főzünk, mosunk, takarítunk. Programokon veszünk részt. Esetleg sportolunk is. Vannak olyan kötelezettségeink, amiket önként vállalunk, örömmel teszünk. Nekem is számtalan ilyen van. De igazán, ha elérkezik a vasárnap, akad egy kis időnk megállni, akár csak egy percre is, és visszanézni a hétre, vajon hová jutottunk hét nap alatt. Magam is így vagyok ezzel...A hétköznapjaim a munka és edzések jegyében telnek. Péntek és szombat este a szórakozásé: Füge, Kárpit, Udvarrom. De eljön a vasárnap, amikor át tudom gondolni, hogy honnan jöttem és hová tartok. A biztonság, amikor egy kis időre megáll az élet, és csak én vagyok a gondolataimmal, önmagammal...Igen, kellenek a visszatérő vasárnapok...

Mindig egyformák ezek a napok. Dolgozom estefelé, átgondolom a következő hetem, melyik nap mi fog történni.A munkán túl mi az, amit még tudok vállalni. Mikor megyek edzeni, szépülni. Ha nagy szerencsénk van, még Mókival is tudunk időt eltölteni, Beszélünk mi szinte minden nap, de az nem ugyanaz. A vasárnap a rendezés napja, rendezem a napjaim, a programjaim ls a gondolataim. Egy nap, amit mindenkinek jól kellene használnia. Van egy nap, amikor együtt tudok lenni magammal, befelé figyelni. Általában pihenni, filmet nézni is szoktam. Ma egy számomra kedves kis történetet néztem: Anna a zöld oromból. Szeretem ezt a filmet, teljesen vasárnapi kikapcsolódás.

De emellett van időm gondolkodni. Tegnap este kis időre bementem mulatni. Voltam Fügében, semmi extra, Pupival beszélgettem a legtöbbet. Nem szoktam mostanában betérni Udvarromba, de elég sűrű hetem volt, kedvetlen is voltam, így tudtam, hogy jó lesz ez. Geri beszélgetett velem, és ettől olyan jókedvű lettem, hogy szélesvásznú mosollyal jöttem el tőlük :) Persze pont akkor csörgött a telefonom, amikor beszédbe elegyedtünk, de ez így volt megírva. Ez csak ilyen plátói dolog részemről, nagyon kedves meg nyitott és jó érzés ránézni. Pont így a jó és így az elég.

Egészen vicces, hogy előző nap Niki kérdezgette ki tetszik nekem. Olyan könnyű volt Geri nevét mondani, teljesen eltereltem a figyelmet a valós helyzetről ezzel. Nem mertem megmondani/kiadni az igazat. Móki képben van, neki is épp elég volt elmondani a csúf igazságot. Egyébként vicces volt, mert teljesen ellentétes neveket mondtunk ki, neki kik és nekem kik. Attiról igazat mondtam. Meg Marciról is (bár itt kicsit csaltam).

Tehát még jó, hogy pénteken volt erről szó, mert kicsit szókimondóbb szombat elé néztünk. Márkkal beszélgettünk egy kicsit, én mindig megkérdezem hogy van a barátnője, ez udvariassági kérdés. Nem titok, hogy nem szimpatikus nekem. Akkor elkezdte mondani, hogy ritkábban tudnak találkozni, és erről beszélt néhány mondatot. Mondtam, hogy sajnálom, de szerinte én ennek örülök. Annyira pipa lettem, mert nem kedvelem azt a lányt, de nem akarnám, hogy Márk boldogtalan legyen. Ha neki így a jó, akkor jó, nem nekem kell kiválasztani kivel legyen :)

Már hetek óta nagyon rosszul éreztem magam Viktor jelenlétében. Egyszer nagyon feltűnően kibeszélt, és azóta feszélyez, ha találkozunk. No most megeredt a nyelvem és tisztáztuk a dolgokat. Móki ezt érteni fogja, ugyanazt mondta Viktor, mint ő is nekem: fordított helyzetben megértenéd....Próbáltam diplomatikus lenni: fordított helyzetben hagyjuk mi lenne. Nagyon örülök, hogy megbeszéltük ezt az egészet.

Igazából addigra már annyira fel voltam vértezve, hogy nem tudtam magamban tartani tovább, amit megtudtam hetekkel ezelőtt, még bőven az óévben, és Márk elé álltam. Ő kis aranyos volt, mint mindig, és szerinte én is az voltam. De nem voltam az, dühös voltam. Mindegy, nem értette mit akartam elmondani, hallotta a szavakat, de nem hallott meg igazán. Viktornak is elmagyaráztam ezt az egészet, Márk ott volt, amikor nem voltam jól. Amikor Tomival küszködtünk a vége felé, meg mikor elment. Én ezért hálás vagyok neki, nagyon is az. Nagyon közel áll hozzám.

Na mindegy, a visszatérő vasárnapok rendelkezésemre állnak ezt is végiggondolni. Nem mertem elmondani Nikinek és Márknak sem azt az igazat, amit kimondhattam volna. Vagyis Nikinek nem mondtam ki azt a nevet. Márknak elmondtam, amit gondoltam, csak nem hallotta meg. Tényleg kicsit messzire mentem. De nem tudom befogni néha a nagy számat. Jó, oké, gyakran nem tudom befogni.

De ma eljutottam egy másik felfedezésre is. Tomin túl vagyok. Már nagyon keveset gondolok rá. Néha beleolvasok a blogjába, hogy tudjam éppen hol tart, de már csak emlékek kötnek hozzá, érzések nem. Emberségből szeretném, ha jól menne a sora, de ennyi.

Rajta még nem vagyok túl. Nem érzelmileg, hanem dühöt érzek. Olyan mérges vagyok rá. Emellett sajnálom őt. De Mókit kell idézzem: van akinek elég a csokifagyi is.

Szeretem a vasárnapokat. Kifújni az eheti gőzt és ezzel együtt érezni a következő hét előszelét. Minden embernek szüksége lenne arra az időre, amit magával tölt el. Én csak ajánlani tudom, szép vasárnapot mindenkinek :)

Nem könnyű a mai téma, amit ki akarok írni magamból. Alapvetően a saját világunkat mi irányítjuk. Szép mondat, igaz? Mindenben van döntési jogunk, elkötelezhetjük magunkat elvek, emberek, hitek felé. A választás mindig a miénk. A döntések járnak következményekkel. Lehet jó és rossz hozadéka is a választásunknak. A fontos az, hogy a kezünkben hatalom van. A legkisebb kimondott dolgoknak is súlya van, hat az emberekre. De hogyan döntjük el mit tegyünk? Az egyéniségünk, az elveink, az érdekünk, az eszünk, a szívünk, a neveltetésünk, a társadalmi normák, a törvények, a hit alapján? Majdnem mindegyik "alap" egy külső hatás révén jön létre. Egy láthatatlan külső dolog, ami befolyásol minket. Hiába pártolom az " az van, amit én akarok" elvet, nem az van. Mert mindig van egy kéz, ami igazán a bölcsőt ringatja...

Én legtöbbször nem látom meg ezeket a kezeket, csak érzem, hogy jelen vannak. Nem tudom kihez tartoznak, vagy hogy miért vannak emberekre ekkora hatással. Az örök téma...szerelem. Mindenki erről álmodik, hogy jön az igazi. nem vagyok hősszerelmes típus. Könnyen szeretek mindenkit, mint embert. De mint szerelmet...ha így is volt valaha, sosem mondtam ki: Igen, szerelmes vagyok. Talán sosem voltam az. Ez engem valahogy nem köt le. Sokkal inkább más vonz az emberekben....

Sok a "kis ember". Nem lenézően értem ezt a szót. Szinte mindenkiben, akit ismerek látok tehetséget, vagy képességet valami jobb felé, ami lehetne. De hiába látom én a jobbra való képességet, ha nem tudok SEGÍTENI kibontakoztatni. A kis emberek félnek, félnek nagynak lenni. Félnek elérni az álmaikat, félnek eljutni oda, ahová vágynak. Inkább hagyják, hogy egy náluk erősebb kéz ringassa őket. Nem értem a "kis embereket". Nem arról van szó, hogy nem tudják hogyan válhatnának naggyá. Arról beszélek, hogy "kis emberekként" akarnak létezni életük végéig. Nem értem, hogy miért. Miért lehet a kényelem vagy akármi más a létük kulcsa. Sok olyan elveszett embert ismerek, akik nem tudnak küzdeni, nem is akarnak. Lehet, ha rájuk néznétek sokkal boldogabbnak látnátok őket nálam. Van akinek elég a csokifagyi is Móki szerint. De nem értem, hogyha többre vihetnék miért itt tartanak? Azt sem értem, ha kimondom azt a szót, hogy segítek, akkor miért nem merik megfogni a kezemet.

Amikor Apa meghalt, megfogadtam, hogy sosem fogok senkit otthagyni sértettségből. Ha meg már itt tartunk, akkor Apa jó példa is a kis emberre. Neki is kimondtam a szót: SEGÍTEK. Nem engedte. Ma meg már nincs is. Nem volt szent ember, de nagyon nagyon okos volt, elért dolgokat, olyan dolgokat, amiket kevesen, és mégis kicsi akart maradni. Nem értem, hogy miért választotta inkább a biztos boldogtalanság útját (és itt nem az alkoholizmusra gondolok).

Tomi is ugyanez. Sok dologra képes lehetne. De úgy érzem már nem is akar nagy lenni, egyre távolabb ment ettől az álomképtől. Pedig aztán benne volt erő, sok erő. Most pedig csak egy szkeptikus, világ által megrágott érzelmi roncs. Teljesen eltűnt belőle az az energia, ami naggyá tehette volna.

Ő pedig...Nem értem, hogy hogyan választhatta ezt. Okos emberek hogyan maradhatnak ilyen kicsik? Mi lehet az, ami odaköti őket egy földhözragadt élethez? Mert nem az örök szerelem és felhőtlen boldogság. Ő sem engedte, hogy segítsek. És itt hozzátenném, hogy nem azért lettem mérges, mert nem az volt, amit én akartam. Hanem a tudat bánt, hogy tudok segíteni, de nem akarja. Igazából mindegyikükbe ez bántott. Nem látták, hogy én nem olyan vagyok, aki ilyenné tette őket, ilyen kiábrándulttá. Én ettől sokkal értékesebb vagyok, és olyan gazdag belső világom van, amit sose ismerhetnek meg. Nem önfényezés jelleggel írtam le ezt, bár fényezhetném magam, hogy milyen jó vagyok, de nem, nincs mire. De mindhárom esetben közel az egyetlen ember voltam, akire számíthattak volna tabuk nélkül.

Nem mi döntünk. Ha nagy ember vagy, irényíthatod a sorsod egy részét. De ha "kis emberekkel" találkozol, veled kapcsolatban nem ők döntenek. Az a kéz dönt, amely a bölcsőt ringatja...