Nem nagyon tudok mit írni. Eljött a nap, amikor indul a repülő. Reggel mikor felébredek már nem lesz itt.

Levi, Bálint és Zsófi sokat dobott rajtam a héten. Nagyon sokat. De ma is, ahogy kiléptem az oviból és egyedül maradtam, egyből ránéztem a karkötőnkre és összedőlt a világ.

Mókit és Márkot szeretném.

"Voltunk Tomival sétálni, beszélgettünk sokat. Megmutattam hol nőttem fel, az újpesti gettót :) Látott képet Apáról, kijött ebédelni anyához. Elmentünk pezsgőfürdőzni és végül egy kávézóban ültünk beszélgetni, ahol a mellettünk lévő asztalnál Móki és Tex ült. Móki ott volt, hogy amikor szükség lesz rá, egyből segítsen. Nagyon jól éreztem magam, rég tudtunk ilyen sokat, tartalmasat beszélgetni."

Aztán felébredtem, és már nem volt itt, ránéztem a karkötőjére, és már tudtam. Nem lesz már itt. Pár óra alatt ott tudok lenni nála.

Tegnap szinte mindenki nagyon kedves volt, Kriszti, Pupi és Fecó is segíteni akart. Nagyon örülök, hogy Kriszti ott volt, ő ezt nagyon megértette. Rég sírtam ilyen nagyon. Marci meg hát....hagyjuk is.

Nem akarok most Fügébe lenni. De Márkot szeretném, ő jó hatással van rám. Közel áll hozzám nagyon.

Enni? Nem kérek, nem is akarok. Dolgozni és aludni akarok. Kell idő, de felállok majd.

2 hét múlva hatósági fegyvervizsga felkészítő.

Tovább lépni. Tovább lépni egy vitán, egy helyzeten, egy cselekedeten, egy érzésen, egy emléken. Mindannyian tudjuk, hogy előre kell néznünk és nem hátra, de mégsem megy olyan könnyen egyikünknek sem. "Mi lett volna, ha?", "Ha másképp tettem volna" stb...Gyakori kérdések, amiket felteszünk magunknak.

Nekem nem erősségem a továbblépés. Nagyon nem jól vagyok már. Persze eszembe jut, mi lenne, ha...Ha nem csak  állnék ott nagy könnyes szemekkel, hanem tudnék mosolyogni meg boldog lenni kicsit. Látjátok, én is csak erre gondolok, hátHa mégis...Hátha mégis megpróbálja. Kértem tőle, hogy ha mégsem menne, hagyjon ott a Fügében. Kibírom, megpróbálom bírni, amíg ott van, aztán meg legalább nem leszek egyedül. Ezt csak Kriszti fogja megérteni.

Nagyon félek, hogy nem tudom végigcsinálni. Most még nem látom mi lesz utána. Vannak ötleteim- mint a fegyvervizsga-, de nem érzek magamban elég erőt elkezdeni.

Bocsi mindenkitől, ha ingerültebb vagyok, ez most így lesz egy darabig, azért is kell nyüstölni, hogy megszólaljak. Anya már jelezte nem tetszését, meg szerinte van email a világon. Kár, hogy nem látja, hogy nekem nem ennyi az egész. Na ezt se bírom, hogy elmondom mi a bajom, és akkor jönnek a megoldások: email. Mert egy emailezés majd megoldja a dolgokat. Na de mindegy is.

Mókitól is előre bocs, tudod, elrendezem majd magamban. Úgy beszélnék róla, csak nem tudok, mert nagyon fáj nekem. De képzeld Móki, találtam alapfokú fegyvertréninget, már meg is érdeklődtem a dolgot, folyamatban van. Mehetünk lőni.

Furát álmodtam Márkról, extra furát. Meglátjuk.

Sok erőt magamnak.

Amikor belépek ide, az a szöveg fogad: "Ide írhatsz". Van hogy nincs mit leírni, vagy csak nem tudod szavakkal elmondani, amit gondolsz.

Tomi...egy hét van hátra, egy találkozás, egy pár óra, amikor nagyon erősnek kell lenni és boldognak. De nem vagyok az, legszívesebben jól kisírnám magam. De hát egymagamban nem akarom, sose hagynám abba. Mókinak nem akarom, mert nem szoktunk sírni a másik előtt. Anya nem is tudja milyen nem jó így nekem. Tominak meg azt szeretném mutatni, hogy büszke vagyok rá (ez így is van), és nem azt, hogy mennyire nehéz azért egy év után elengedni. Szóval megint nem bírom kiengedni önmagam. Szombaton megpróbálok lazítani a dolgon, meglátjuk.

Örülök, hogy elmegy, ez nagy lehetőség, végig bátorítottam rá. Majdnem egy év alatt sokat fejlődött, előrébb lépett. Hát én nem. Nem értette meg, hogy képes vagyok lépni, csak nem vagyok hozzá elég bátor, ő pedig nem hitt bennem annyira, mint szerettem volna.

Volt egy évig valaki, aki "rám nyitotta minden nap az ajtót"." Voltak szép pillanatok ". "Sokat adtunk egymásnak". És most nem is sorolnám tovább, mert érzem már gyűlnek a könnycseppek. Én minden nap kimondtam azt a szót, Ő pedig minden nap bebizonyította. Csak most nehéz.

Nem hallgatok zenét napok óta, nem tudok. Nem olvasok, csak munkadolgokat meg híreket. Bírja még ki az a bili csütörtök reggelig!

https://www.youtube.com/watch?v=HPhc0fV18RM

Kedves Mindenki! Ma nagyon nagy dolgot vittem véghez: sírtam, nagyon keservesen. Kijött a szomorúság és nem fojtottam el és nem szégyelltem. Csak hagytam, hogy kijöjjön, ami fájt. Alapvetően ezt sose szoktam így tenni. Szoktam sírni, de ilyenkor egy-két könnycseppet sajtolok ki magamból,mert nagyon tartani akarom magam. Ezt is a gyerekeknek köszönhetem, és köszönöm is :) Ez egy nagy baj velem, mindig mindent elfojtok. Megtanították ezt is, elengedni a félelmet, hogy gyengének látnak mások.

Jó napnak indult, teli tervekkel: csoport átrendezése, családlátogatások, új gyerekek. Két jó is történt velem: találkoztam Emmával, mekkorát nőtt!!! De majd erről később. Éééééééééés....bejött Zilike az oviba. Ő meglátott az udvarról én meg fentről az ablakból és rohantunk egymás felé. Ő fel a lépcsőn, én meg le, félúton meg agyon ölelgettük egymást. Már akkor majdnem sírtam, de nem, tartottam magam. Persze nem akartam sírni, mert boldogságból is sírtam volna, ezért csak annyit bírtam kinyögni, hogy szeretem, meg itt mindig itthon van, akármikor visszajöhet. De nagy lett Ő is!

Aztán a sok szép mellett ma nagyon furdalt a lelkiismeret. Zsófi ma volt utoljára, és én nem tölthettem vele a napot. Sokszor benéztem rá, meg minden, de nem voltam ott, mert "szabadnapot" kaptunk a Főnöktől családlátogatásra és pakolászásra. Úgy hozta az élet, hogy alvásnál elköszöntünk, ahogy ígértem, na már akkor megint éreztem a fojtogató sírást, de tartottam magam. Majd délután együtt vittük az utolsó ovis munkáját a szekrényéhez, amikor megláttam az anyukáját, és tudtam, tényleg itt a vége, elment az összes nagy. Na ahogy Kinga pakolta ki a ruháit Zsófinak (és pakolta be Flóriét), hát ott egyszerűen összedőlt a világ. Még picit tartottam magam. De aztán nem bírtam, elkezdtem sírni. Pár perc múlva bent a csoportban nagyon keservesen elkezdtem zokogni, Évi és Ági szinte nem is tudott megvigasztalni. Végignéztem az öltözőn, és már nem volt fent egyikük fényképe sem, egyikük neve sem. Most is szipogok :) Sosem leszünk már így együtt. Én rengeteget tanultam tőlük, a legtöbbet az életemben, mindig ott voltak velem, ha boldog voltam, ha szomorú, mindig fogták a kezemet.

Gabótól megtanultam jól kommunikálni,megnyílni. Hihetetlen az a kissrác, mindenről megmondja a frankót, mindent elmond, amit gondol, és erre megtanított engem is.

Botitól azt tanultam, hogy sose ítéljünk elsőre és mindenkiben van zsenialitás. Időt kell szentelni annak, hogy megtaláljuk a másik ember tökéletességét.

Mindenki Ábicsucsuja. Hát kulcsfontosságú abban, hogy ilyen jó csoport lettünk. Empátia, érzékenység, ragaszkodás. Nincsen olyan szó, amivel leírhatnám, hogy milyen csodálatos. Sokkal empatikusabb lettem általa, felszabadulni is tanított.

Emma nagy sikertörténet az életemben. Amilyen zárkózott volt elsőre, olyan nyílt lett a végére. Emmától a bízni tudást, akarást tanultam meg. Ez egy kimondatlan egyesség kettőnk közt, nehezen adtuk mindketten, de örökre szól.

Lilla ölelni tanított meg. Nem arra gondolok, hogy átkarolunk valakit, hanem arra, hogyan kell ezt jól, jó időben megtenni. Sokszor megöltelt, minden nap. De Lilla valahogy együtt érzett velem, átvett minden rezgést, tudta mikor nem vagyok jól, akkor teljesen másképp, vigasztalóan ölelt.

Atibogyó. Akkora egyéniség már most. Ő nagyon fontos dologra tanított meg: merjek önmagam lenni. Elvarázsolt figura, de abban a világban, ahol önmaga, és nem is érdekli más véleménye, nagyon boldog és határtalan.

Csenge mosolyogni tanított. Az a kislány teli van jósággal és boldogsággal. Mindig mosolyog, minden nap, mindenkire. Amilyen gyönyörű belül, olyan gyönyörű kívül is.

Árontól kérdezni tanultam. Imád kérdezni, minden érdekli. De nem olyan, mint mások, kicsit sem. Ő úgy kérdez, hogy biztosan megtudja, amire kíváncsi. De nem tolakodó, hanem ezt bájosan csinálja. Ha valami bántott, vagy dühös voltam képes volt úgy kérdezni, hogy minden rossz érzésem elmúlt, ahogy kiszedte belőlem a válaszokat. Ezen felül nagyon jó tanácsadónak tartom. Életre nevelt engem.

Márk egy harcos. Egyformák vagyunk. Kemény páncél, vagányság, DE nehéz bizalom, idegenektől félelem, óvatosság. Nehéz lenne meghatározni mire tanított: megélni pillanatokat. Talán ez a legjobb kifejezés. Sok nagy pillanatunk volt, amikor összenéztünk, és tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk, egyszerűen szavak nélkül értettük egymást.

Zilike. Vele is nagyon hasonlítunk. Ziliben a megfelelni akarás nagyon erős, magamat látom benne. Ő arra tanított, hogy ezt nem szabad csinálni, sokszor próbáltuk együtt legyőzni a szorongásainkat, több-kevesebb sikerrel.

Bálinttól rengeteget tanultam, de legfőképp a kitartást. Szerinte ha félek valamitől, menjek elébe. Ha akarok valamit, küzdjek meg érte. Ábellel jól kineveltek :) Bálint azt is megtanította, hogy bízzak magamban. Nagyon érdekes, mert kis nünüke ő is, de ha rólam volt szó, mindig bizalmat szavazott nekem. Megértette velem, hogy akkor is ki kell tartani, ha valami fáj.

Levi rokonlélek. Benne partnerre találtam mindenben, nagyon összepasszol az egyéniségünk. Minden humorban benne van, a kapcsolatunk az almaevésnél kezdődött. Egyszer megettünk egy tál almát együtt úgy, hogy össze-vissza grimaszoltunk egymásnak. A végére folyt a könnyünk a röhögéstől. Ez végigkísérte a 3 évünket, minden poén a miénk volt, egymásra néztünk bármikor és kész, hangos nevetés.

Zsófit szándékosan hagytam utoljára. Ez a legfrissebb fájdalom, ami ért. Ági néni azt mondta, amikor ma elkezdtem sírni, hogy tudja: "Zsófi és köztem köldökzsinór kapcsolat van". Ez a megfogalmazás nekem nagyon tetszik, tényleg az van. Zsófi megtanított, hogy van az a kötelék, ami mindennél erősebb, ami nem múlik el soha, mindig különleges marad.

A legendás 13. 13 gyerek, akik megtanítottak óvónéninek lenni, akik megtanítottak embernek lenni. Mindig fáj a búcsú, tudom, hogy ők is félnek az újtól, de nagyon jó lesz majd nekik. Itt mindig itthon lesznek, mindig visszajöhetnek, mert egy család vagyunk, egy nagy Kaméleon család :)

„Retündérmese”

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóságos királykisasszony. Mindenki nagyon szerette őt, még olyanok is a legjobb barátjuknak érezték, akik nem is ismerték őt igazán. Bizony nagyon kevesen ismerték őt valójában. Ez a királykisasszony ugyanis nem hétköznapi királylány volt. Az arca mindig derűs volt, folyton mosolygott és nevetett a népre, mikor elhívta őket hatalmas palotájába. Szerették őt nagyon és mindenki vele akarta tölteni az idejét, élvezni a társaságát, mert elbűvölte őket gyors észjárásával, frappáns mondataival, derűs hangulatával. A nép azonban nem élt vele a palotában, és mikor mindenki nyugovóra tért a saját otthonában, ez a királylány bizony egyedül maradt a palotában. Az összes mosoly és jókedv elillant az arcáról és a szívéből és csak a sötét félelem és magány maradt. Soha nem látta így a népe, nekik soha nem mutatta meg a szíve legbelsőbb titkait.

Ez a királykisasszony nem az volt, mint akinek mutatta magát. A nép csak egy kedves, vicces lányt látott, valójában azonban igazi harcos volt, kőkemény páncéllal. Tudta, hogy hétfejű sárkányok vannak a világban rengetegen… Már többen is be akartak törni hozzá, de ő királyi testőrség, vagy hadsereg nélkül győzte le őket egyes egyedül. Nem tudta ezt róla senki, mert nem ismerték a történetét. Némelyik sárkányról elsőre nem látszott, hogy ártó szándékkal jött, így őket a királylány a bizalmába fogadta… más sárkányokat már be sem engedett, mert tudta, hogy mifélék… de egy közös volt ezekben a sárkányokban: egyiknek sem engedte, hogy fölé kerekedjen és elfoglalja a palotáját! Mindegyiküket kiűzte onnan. Közben ő is, évről-évre egyre jobban megsérült. Aztán már úgy érezte, hogy nem éri meg ez a rengeteg harc. Elfáradt. Gyengének és védtelennek érezte magát. Visszaemlékezett azokra a pillanatokra, mikor erős volt, magabiztos és pontosan tudta, hogy képes a világ összes sárkányát legyőzni! Mostanra azonban fogalma sem volt, milyen veszélyek várhatnak még rá… Vajon hány sárkány van még odakint, akivel meg kell küzdenie?!

Egy napon megjelent a palota kapujában egy zöld, aranyos kis béka. Kuruttyolt és ugrált, ahogy a békák általában szoktak. A királylány a szemébe nézett, és úgy érezte, hogy ez a kis béka a lelkébe lát. A tenyerébe vette hát őt és bevitte legszebbik lakosztályába. Ott etette, babusgatta, szeretgette és csak telt-múlt az idő. A királylány egyre több időt töltött a békával és végül óriási döntésre határozta el magát: beviszi kis vendégét abba az egy szobába, amit mindig, mindenki előtt zárva tartott… Az ajtó kinyílt és félelmei hatalmas forgataga tárult a szeme elé, de nem félt, mert a kis béka a kezében volt. A béka látott minden fájdalmat és félelmet, ami a királylány szívét nyomja. Látta a sebeket a lelkén, látta, hogy mennyire gyenge és elcsigázott. Ekkor a királylány egy nagyon furcsa tettre határozta el magát. Maga sem tudta, milyen megfontolásból, de a tenyerében tartott kis állatkát a szájához emelte és csókot lehelt a béka homlokára. Ahelyett azonban, hogy a kis béka daliás herceggé változott volna, egy ló lett belőle… Ráadásul beszélt is! „Kedves, szép királylány! Megmutattad nekem szíved legmélyebb titkait és megbíztál bennem. Nekem mégis itt kell, hogy hagyjalak, mert magam is rengeteg sárkánnyal küzdök. Az egyikük változtatott békává! Talán egyszer herceg leszek, de egyelőre csak egy herceg lova lehetnék… Segítettem volna neked, ha tudok, de képtelen vagyok herceggé változni!” Azzal a ló megfordult és sebes vágtával eltűnt a palotából, ki a kapun, el a messzeségbe.

A királylány végtelen szomorúságot érzett. Ismét egyedül maradt, kitárta a szívét, de csak még egy sebet szerzett. Olyan hangosan zokogott, hogy a szomszéd országokban is hallani lehetett és úgy ömlöttek a könnyei, hogy a palota előtt már egy kisebb tó keletkezett. És a királylány csak sírt, csak sírt hét éjjelen és hét nappalon át. Egyedül volt, a palota üres és keserves zokogását visszhangozták a falak.

A nyolcadik napon azonban érdekes dolog történt. Váratlanul látogatója érkezett. „Miért sírsz ennyire?” Kérdezte egy ismerős hang. A királylány felnézett és gyerekkori játszótársát vélte felismerni, a szomszéd királyság királykisasszonyát. Nagyon megörült neki, hogy látja, mert nagyon sok szép emléket jutatott az eszébe!

„Itt élek ebben az üres palotában. Társaim a félelmeim. A lelkem sajog a rengeteg sebtől, amit a sárkányoktól szereztem és mikor kitárom a szívem valakinek, csak még nagyobb fájdalmat kapok! Nünükének érzem magam, nem vagyok már olyan, mint régen.” Szipogott a királykisasszony. „Ugyan már!” Szólt régi cimborája. „A palota csak addig vidám és jó hely, míg gyerekek vagyunk. Emlékszel, akkor hogy szerettünk a szobákban és a kertben is játszani? Aztán minél idősebbek leszünk, egyre több sárkány próbál betörni hozzánk, mert irigylik azt, amink van, vagy, mert valahogyan hasznot akarnak húzni belőlünk! Én is tele vagyok sebekkel. A lélek sebei sajnos nem gyógyulnak be, így csak egyre több és több lesz.” „De ha ez igaz, hogyan élünk majd boldogan, míg meg nem halunk?” „Ez nagyon egyszerű. Amikor csak sárkányokkal és gonosz varázslókkal, lóvá változott békákkal találkozunk, addig nem lehetünk boldogok. A boldogsághoz kellenek a jó dolgok. Például egy játszótárs a múltból, akivel minden szép emléken osztozhatsz és akivel gyűjtöd tovább a szép emlékeket, hogy azok enyhítsék a lélek fájdalmát. A sebek mindig ott lesznek, de minél több szép emléket gyűjtesz, annál kevésbé fogod érezni. Aztán végül tudod, hogy ott vannak, de már nem érdekelnek, mert fontosabb lesz az a sok-sok vidám és jó élmény, amit a palotán kívüli világ és ez a sok-sok szoba rejt, amiket még ki sem mertél nyitni!”

Azzal a váratlan vendég kézen fogta a királykisasszonyt és együtt szaladtak ki a palota kapuján, hogy elkezdjék a szép emlékek gyűjtését. Azóta is ezt teszik és szobákat nyitogatnak, ha még meg nem haltak!

Vége

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki egy hatalmas palotában élt. A palota körül mindig nyíló virágok voltak, a hatalmas ablakokon rengeteg fény szökött be, a folyosókat elöntötte a boldog kacagás hangja. A királylány mindig boldog volt, mindig nevetett, szülei nem is értették sose, hogy mitől ilyen boldog.

Nem minden szobát ismert a királylány, sokba be sem nyitott még, de ahogy cseperedett, egyre többet akart látni a világból, így megismerte azokat a szobákat, amiket sose látott még. A legtöbb köztük csodálatos, szivárványos játszószoba volt, tele meglepetésekkel. Csak egy szoba volt érthetetlen, ami teli volt üvegekkel.

Egy napon az öreg királyné zokogásban tört ki. A királylány nem értette a dolgot, kérdezgette mi lehet a baj ebben a gyönyörű palotában. A királyné az üveges szobába vezette, ami az öreg király kedvenc játszószobája volt. Azt mondta a királylánynak, hogy a király mindennél és mindenkinél jobban szereti ezt a szobát.

Teltek az évek, és a királylány folyamatosan figyelte az öreg királyt. Valóban nagyon szerette azt a szobát, egyre kevesebbet játszott, beszélgetett a királylánnyal. Egy napon úgy érezte, hogy a szoba átvette az uralmat, a virágok már nem pompáznak, a fény csak kis mértékben szűrődik be a palotába.

Nagyot gondolt, és ott hagyta a királynéval az összes játékát és az összes emlékét. Sokáig tekeregtek, amíg új palotát találtak. Mivel a királylány szerette az apját, gyakran látogatta őt. Ám az öreg király már sosem mozdult ki többet az üveges szobájából. Egy napon az üvegek győztek és a király már nem létezett többé.

A királylány azt gondolta, hogy elrontotta a dolgokat, mert nem hívta eleget a királyt a szép szobákba, csak figyelt csendesen. Tudta mi fog történni, de nem tett semmit.

Az új palotában az öreg királyné nem volt boldog. A királylány próbált a lehető legjobb lenni, de a királyné csak szomorkodott. Míg végül új bolond került a palotába, aki addig csak a népet szórakoztatta. Végül a királyné annyira megszerette őt, hogy a bolond viskójába költöztek.

A királylány egyedül maradt abban a palotában, ahol már nem voltak játékai, nem nyíltak a virágok, nem volt sem király, sem királyné. Azt gondolta, hogy ezt használhatná valamire, befogadhatná a népet minden szobájába, hogy palotája megteljen élettel megint.

Jöttek is mindenféle emberek, kedvesek és kevésbé kedvesek is, akik visszaéltek a királylány jóindulatával. Akadtak köztük elkényeztetett királyfik, félős hercegek is. Egy nap elhatározta, hogy nem mindent ad oda a népnek, amit nem akar megmutatni, bezárja a toronyszobába: a félelmeit.

Egyszer aztán egy vándor tévedt a palota felé, ismerte őt jól a királylány. Afféle „kereső” volt, évek alatt többször is előfordult a palotában, de folyton továbbment, kereste az útját. Nagyon megkedvelte őt a királylány, sokat beszélgettek, és olyankor a palota mindig szebb volt, fényesebb.

Ahogy teltek az évek a vándor rájött arra, hogy a toronyban egy titkos szobát hat lakat alatt őriznek. Addig-addig beszélt a királylány lelkére, míg az beengedte a (pánik)szobába. A vándor nem értette, miért csinálta ezt, azt javasolta, hogy mindent hordjon vissza a többi szobába, ahová való. A királylány az összes félelmét ott őrizte, csak egyet vitt magával: attól félt a legjobban, hogy bántani fogják. A vándor nem értette meg, hogy nem bírja egyedül kiengedni, elengedni a félelmeket, mert attól is fél, hogy megint egyedül lesz a mumusok közt, és nem fognak rá vigyázni.

A palota gyönyörű volt, mindenkinek jutott hely benne, mégis a legkedvesebb vendégnek számított 28 varázsmanó, akik a királylány összes napját boldoggá tették. Boldog volt, mert tudta, hogy képes elengedni a félelmek egy részét, és ha hű játszótársa épp nem lehet ott, akkor a manók mindig fogják a kezét. A manók megtanították arra, hogy szerethető, értékes, és mindenkiben meg kell látnia a jót, nem szabad félnie. Ha épp nem egy lelke mélyén nünüke királylányról beszélnénk, akkor boldogan élhetne, amíg meg nem hal :)

Na a kozmetikusom most nagyon büszke lenne rám, mert egyből levágná, hogy ez egy Péterfy Bori szám címe, amit ő szerettetett meg velem.

Ma a főnököm mondott nekem valamit. Egy olyan dolgot, ami csak egy fél mondat volt, de nekem annyira jól esett. Ha gáz, ha nem, én szeretem a főnökömet. Nagyon szeretnék megfelelni neki, meg bizonyítani folyamatosan. Tudom, hogy már leraktam pár dolgot az asztalra,de még van mit. Íratott ma velünk egy időkapszulát: Mit szeretnél elérni szakmailag ebben az évben? Ági mondogatta, hogy miket írhatnánk be, és igaza volt, de én teljesen más dolgokra gondoltam, és azokat írtam bele.

Most érzem azt, hogy átállt a gondolkodásom tényleg lokálisról globálisra.

Hiányoznak a gyerekek, elmondhatatlanul. Viszont megismertük az új szülőket! Emellett külön örültem Juditnak és Hajninak, akik erősítettek minket :)

Tomi: Az összenézés szombaton, a madárban a fütty meg a jegyszedő a dagályban. Az egyetlen, ki megkapna. Jó ez a Péterfy Bori szám. Nehezen, de felszálltam a buszra este. Meg kell értenem, hogy neki ez nem megy. Én meg vagyok a: több,több,több. Igen, a fekete és fehér, a mindent vagy semmit. Ez mind én vagyok. Megint rátapintott egy nem kívánatos témára. Írjam fel a pozitív dolgokat magamról egy lapra minden este. Ennek ő nem látta a háttérgondolatát a fejemben, de nem tudnék egy ilyen listával szembesülni. Én elköszöntem tőle, fejben szanaszét ölelgettem és elköszöntem, de a sírást megtartottam a hazafelé vezető útra. Aztán írt, hogy megpróbálja a dolgokat, de nem tudja, ő mondta ma, nem tudja, mert ami nekem kis apróság, az neki meg nagy lépés. Még 17et alszunk addig. 17 nap, amit együtt tölthettünk volna.

Aztán jött a meglepetés itthon éjjel negyed1kor. Felvillant a facebook ablak: Tamás üzent neked! Csakhogy ez nem a mi Szőke hercegünk volt, hanem Vass Tomi. Nem is értettem hirtelen, de belementünk egyszer csak egy nagyon komoly beszélgetésbe. Egyszer régen volt dolgunk egymással, nagyon kis ideig, és onnantól nem igazán beszéltünk....úgy 5 éve talán. Aztán most ő kezdeményezte a dolgot, röviden és tömören vázolta a helyzetét. Nem értettem miért írt, de jól esett.

Érdekes és nehéz nap volt. Akárhová is nézek egyből Tomihoz kötöm. Vass Tomi első mondatai között hangzott el, hogy ő úgy tudja én Tomival milyen jóban vagyok. Én már csak ezt tudom: „A holnap mindig tiszta, nem szennyezi semmi hiba”.

A Péterfy Bori számot hallgassátok meg :) Nagyon jó szerintem :) Jó éjt!

https://www.youtube.com/watch?v=ZcVsOv8c420

Próbáltam összeszedni magam, hogy valamit azért idefirkáljak. Nem nagyon sikerült...

Kicsit sok minden van most. Bálint is elment, nem ovis már. Szilvi nagyon sírt, és én is elhullattam könnycseppeket már reggel a buszon. Akkor tartottam magam, mert nem volt másik óvónéni, és jöttek mindig oda a gyerekek. Szilvin felbuzdulva nekem is kellene egy olyan nagy napszemüveg :)
 És még Zsófi van...Nem tudom mi lesz nélkülük, nagyon fognak hiányozni.

Tomi. Én nem akarok már hozzá beszélni többet. Nagyon összevesztünk ma. Azért is vagyok ebben a remek állapotban. Nagyon lesarkítva lát dolgokat, pedig csak szerettem volna, ha kijavítja, amit elrontott. Ehelyett még én nézzek tükörbe...Tudjátok, ha van valaki aki fontos nektek, és Ő mond valamit, ami fáj, az beleépül a tudatotokba. Az én tudatomba beleépült az a dolog. Ha ezt olyan mondja, akinek a véleménye mindenkinél fontosabb, az egy nem jó dolog. Ha a szeretteim ezt gondolják, akiknek adok a véleményére, tényleg nagyon gáz lehetek. 8 év a semmiért. Az időnek vége van meg a kitartásomnak is. Már csak kínozzuk egymást feleslegesen. Belülről nagyon összetört ezzel a mai nappal is. Nem is értette, hogy ez többről szólt, mint a négy fal közti elmélete. Nem javította meg ami elromlott, csak még jobban elrontotta.

Azt szokták mondani, hogy a mai világban a kapcsolatokban az a divat, hogyha elromlik, akkor újat vesznek. Én régimódi lehetek, mert megpróbáltam megjavíttatni. De van, amit már nem lehet. Én tényleg szerettem, nagyon szerettem. De ki kellett dobni, mert már nem javult meg.

Ne kérdezzetek róla, nem is akarok beszélni róla, csak a gyerekeket akarom. Botival autózni, Csengével nevetni, Zilivel egymásra nézni, Emma haját befonni, Lillamanót altatni, Bálintot megölelni, Atival kukucskálni, Zsófival csimpizni, Levivel viccelni, Márkot átvenni reggel, Áronnal beszélgetni, Ábicsucsut hallgatni, Gabót felvenni.

"Szeress, szeress, szeress" /Gia/

Hahó Mindenki!

Már többen mondtátok, hogy rég írtam. Ez azért van, mert most nincs témám még. Vagyis sok dolog van bennem, de nem tudom leírni. Pont úgy érzem magam mint egy halom üvegszilánk. Majd igyekszem.