Hit. Mindenki eldöntheti miben hisz: Istenben, szellemben, földönkívüli életben stb...Én magamban hiszek. Most mégis történt valami már tegnap reggel, ami miatt elő kellett vennem a Bibliát...

Általában tentékkel alszok. Van minden: villám mcqueenes párna, zebra, maci, babatete, szóval teli van az ágyam. Aztán tegnap reggel úgy éreztem bele kellene tennem a Bibliát az alváshoz. Nem tudom, hogy honnan jött ez a szikra.

Tegnap nem volt túl jó napom. Emelt fővel viseltem a veszteséget. Az én döntésem volt. Nem természetes, hogy fogom a kezét, már nem bírtam fogni. Mint tegnap írtam, nem vagyok hajlandó harcolni erre nem érdemes emberekkel, emlékekkel. El kellett engedni. Én több vagyok az összesnél, tudom, ezt ő sem veheti el tőlem. Ha ő is rájön még lesz dolgunk egymással.

Mostanában írtam a sok változásról is, amit nehezen viselek. Még nem látom a nyitott ajtókat. Így gondoltam miért ne? Hát odatettem a varázskönyvet a párnám mellé. Gondoltam, mutassa, amit kell, utat.

Elég érdekes volt. Álmodtam egy jövőképet Tomival. Ha ez így maradna 20 év múlva is itt tartanánk, és én húznám a rövidebbet. Én ezt nem szeretném. Aztán álmodtam az igaz személyekről az életemben, erről akartam álmodni, és Mikit láttam. Örülök, hogy előkerült, ezek szerint ez sem véletlen volt. A legfájdalmasabb pont a nagyok elengedése. A beszoktatásról álmodtam. Arról a játszódélelőttről 30-án. Jó volt, aranyos gyerekek jöttek. Szóval megkaptam, amire vágytam, láttam utat, jövőképeket, láttam előrét.

Még mindig azt mondom, hogy saját magamban hiszek. Mert szinte minden, amit elértem magamtól, azt csak magamnak köszönhetem. Persze közreműködtek szülők, Móki is, támogattak mindig. De az én erőm, az én kitartásom, az én 110%-om.

Amikor játszol egy játékot és egy pályán nem jutsz tovább, jó sokáig próbálod, ha kitartó vagy. Én a magam részéről imádok játszani, és képes vagyok napokig, hetekig egy-egy pályát próbálgatni. Aztán eljön az a pont, amikor rájövök, hogy nem bírom megcsinálni, megnyerni. Ilyenkor elölről szoktam kezdeni az egészet az első pályától új stratégiával. Teljesen másképpen, rákoncentrálva azokra a dolgokra, amelyek miatt az előző kör nem volt sikeres.

Tegnap Szilvi ezt írta nekem: „a kitartás igenis fontos és megtalálod majd „te is azt amiben a legtehetségesebb vagy, nem baj, hogy az nem a kosárlabda":)))” Hm...Remélem igaza van. Feladtam a kosárlabdát. Nem akarok már mumusok között élni meg harcra nem méltó személyekkel küzdeni, igen, a retrobarbira gondolok. Én több vagyok. Nem kell a több? Legyél boldog a kevesebbel. Móki mondogatta régen, hogy akinek a sima csokifagyi is elég, az minek kapjon sokkal finomabb eperfagyit. Tényleg minek? :) Olyan nagyon dinka voltam, hogy elhittem a világ közepe dolgokat. Olyan hívjon, akinek tényleg az vagyok. Akinek eszébe jutok reggel, amikor felkel és akinek eszébe jutok este, amikor elalszik. Nem egy elérhetetlen, érinthetetlen, lehetetlen valaki. Mérges vagyok-e? Igen, nagyon mérges vagyok. Mert most kivételesen biztosan tudom, hogy jobb vagyok, mint az a halom r*b*nc. Tomi meg vak. De ez már legyen az ő problémája.

A kellemesebb dolgok :) Holnap megyek Mókihoz, már nagyon várom, rég láttam és hiányzik is. Plussz mostanában fiútéren is jönnek lehetőségek szembe. Szóval a jövő szombatot erre fogom szánni és majd meglátjuk. Bár nem vagyok feldobva ettől.

Pénteken volt nagy sírás. Atibogyó és Márk most volt oviba utoljára. Áhh, már napközbe a homokozóba kiborult a bili, amikor Atival beszélgettem. Szerintem Atinak most esett lé ez az iskolába menős történet. Márk már a nap elején is nagyon szomorú volt, ő értette most mi fog történni. Hú de rossz volt látni, hogy elkeseredett, de hát én se mosolyogtam csak összeborultunk kicsit. Na meg Bálint. Ő már reggel megsimizte a hátam, mondta, hogy hajoljak le hozzá. Én meg persze megint nem bírtam mit mondani nekik, amikor kérdezgettek így hármasban a suliról. Mondtam, hogy szeretem őket, meg hogy ide bármikor visszajöhetnek. Ati azt mondta, hogy visszajön olvasni a kicsiknek <3. Márk nagyon izgul, rettentően ideges, fél. Bálint meg azt mondta, hogy sose megy el innen :) Még nem köszöntem el Bálinttól és Zsófitól. Zsófimókim, hát ez is borzasztó törés lesz mindkettőnknek, köztünk különleges kapcsolat van. Nagyon egyformák vagyunk, tudunk nagyon kemények lenni, de nünükék is. Na de nem sírunk, majd írok olyan bejegyzést az első csoportomról, amin majd sírunk :)

Én végigjátszottam sok játékot. Sok pályán átküzdöttem magam. Tudom, most sok minden változni fog, de azt mondják, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Most még csak a bezáruló ajtókat látom, pár hét és másként lesz.

"Én nem vagyok sztár, nem is akarok az lenni...Én legenda leszek!" Vallotta Freddie Mercury, és vallottam én is sokáig. Jó gyerek, jó tanuló, jó óvónéni, jó barát, jó társ. Néha azt érzem ebből nem sok valósult meg. Az igyekezet megvan mindenhez, csak az önbizalom nem.

Jó gyerek. Ezt a fogalmat kicsit átértelmeztem mióta óvónéni vagyok. Azt hittem attól jó egy gyerek (amikor én az voltam), ha mindig megkönnyíti a szülei dolgát, "nincs vele probléma". Megnézem az ovisaimat és most azt gondolom, akkor jó egy gyerek: ha önmaga, ha képes bízni egy felnőttben, ha el meri mondani azt, amit gondol, ha néha csintalan, de mégis tisztelettudó, ha felszabadult.

Jó tanuló. Sosem voltam jó tanuló igazán. Persze az általános iskola idején, amikor erre oda lett figyelve még. Gimiben már nem hasítottam, mindig csak arra tanultam, ami érdekelt. Viszont a főiskolán mindent beleadtam. Az igazán érdekelt. Akkoriban a jegyek hajszoltak, mindenből a legjobb. Mások szerint beképzelt voltam, lehet igazuk is van. De nagyon meg akartam mutatni, hogy méltán ülök ott, hogy jó vagyok.

Jó óvónéni. Ez most nagyképű lesz, de jó óvónéni vagyok. Legalábbis mindent megteszek azért, hogy így legyen, ettől többet nem tudnék beletenni. Kicsit a szüleim felé is érdem: látjátok vittem valamire, elértem. Persze mindig van ebben feljebb (ezen most Móki nevetne, gyakori újévi köszöntésünk: BUÉK, mindig van lejjebb).

Jó barát. Hát ezt nem tudom megmondani, csak egy ember tudná: Móki. Ő igazán jó barát, mindig mellettem állt 20 éven át. Vannak persze ismerősök, haverok, akik szeretik magukat barátnak hívni, de igazából elég egy is, ha az igaz. Sok 20 évünk legyen még! :)

Jó társ. Valami nagy baj van velem szerintem ebből a szempontból. „ Tudod, hogy van ez. Kimész a pályára, beleadsz 110%-ot, és reméled, hogy jól játszottál.” /Bájkeverő/. Na én akármennyire igyekszem, csak a kispadra elég a teljesítményem. A Tomis dolgokkal is igaza volt mindenkinek, nem tudom elérni. Neki tetszene ez a megközelítés: sokat dobok kosárra, de mindig kipattan, és a lepattanót elviszi egy másik csapat. Na igen, tehetségtelen vagyok...De kitartottam meg minden, csak vannak dolgok, amik nem illenek össze. Így feladtam.

Nem számít, hogy sztár vagy legenda vagy, vagy csak egy hétköznapi ember. Ha valaki szeret, annak a világ közepe vagy. Aki még keresi a világa közepét, az hívjon fel.

Ki ne ismerne legalább három számot a sikeres együttes munkásságából? Könnyűzene és nem mindenki szereti, de sok olyan sor vagy szöveg van, amelyben magunkra találhatunk. Talán ez az egyszerűség vitte sikerre őket. Bár egyszer minden életre kelt álomnak vége szakad, Cipő elment, és az élet megy tovább, de már sosem lesz ugyanaz...

Ma arra gondoltam, hogy előhívok pár Republic sort, dalt, hogy segítsenek kifejezni a mostani sikereimet és kudarcaimat. Amelyekben én is magamra találtam.

Elsőre két dal jut az eszembe :) Mindkettő a legnagyobb szerelmemhez köthető..."Jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóreggelt kívánok" :) Minden nap erre kelünk ha a saját helyünkön alszunk. Erre én szoktattam rá a gyerekeket, de imádják. Aztán az jut eszembe, hogy kis Dávid meg Aurél mekkorákat tombolnak a Repül a bálnára. Imádom, amikor Dávid énekli, Aurél meg neveti :) Ha meg már ovi...Ma is: "Nagy kő zuhan, átrepült a szívemen!". Hát át, ma kétszer, vagyis nem, mert háromszor is. Bálinthoz ma leguggoltam, megint olyan végpillanat volt köztünk. Én szorítottam, ő meg simogatta a hátam. Hát ezt így egy kívülálló nem érti, csak Ő meg én. Amikor nem kell megszólalni, csak tudjuk a dolgokat. De nem sírunk!!! Aztán Áron ma volt utoljára oviba. Nem nagyon volt időm felocsudni, mert egész nyáron nem láttam őt, és akkor most itt van és már nincs is. Altatásnál direkt utoljára hagytam, és hát majdnem zokogórohamot kaptam. Áron nem az a csendes, egymásranézős típus. Ő kimondja, amire gondol, és hát elkezdte: Utolsó nap az oviban, nem jövök többet, fogtok hiányozni és stb...Én meg nem is bírtam semmit mondani, csak hogy szeretem. Megpróbáltam tartani magam, miközben átöleltük egymást. Tudom én, hogy mindkét fiú fog majd jönni, mert hozzánk jár a kistesó, de az már nem ugyanaz. És a ráadás az a reggeli Szilvis dolog volt. Na ott is alig bírtam tartani magam, és szegényre rá sem néztem, mert tudtam, hogy bajok lesznek :) Bocsi! Tehát ma is éreztem: "Nem volt még soha így,És nem lesz soha már,Nem jössz  vissza ide,Többé már ezután. " :(

A napi (mindennapi) kudarc: Tomi. Mindent megtettem. Az a múltkori beszélgetés már erőmön felül volt, de valahogy kijöttek a dolgok. És még ez sem volt elég jó. Eltört bennem valami felé, feladtam. Nem hagyja magát, és én így nem tudok mit tenni. Tényleg mindent megkapott, ami tőlem telt. Az ő dala: Kék és narancssárga.Nem hiszem el, hogy nem tudtam elég jó lenni. Most az elvesztés fele megyünk. Ezen felül meg próbálnám ösztönözni, hogy tegye le ezt a pajzsot és engedjen be dolgokat, mert muszáj. A miértjét nem szeretném leírni. "Soha nem volt még így soha nem lesz már,Búcsú nélkül elszökött a nyár,Melegíts meg Kedves utoljára tán,Mosolyogj mert mosolyogni fáj"

A reggel jól indult, beszéltem Marcival. Kedves volt! De tényleg. Pedig vele így éreztem magam eddig: "Kicsi voltam, még kisebb lettem,
Nagyon kicsi vagyok már."

Na meg egy esti kis dalocska, méltó búcsú Cipőtől: https://www.youtube.com/watch?v=V7aLlE1kckE

Egyre gyorsabbnak tűnik az órák, percek pergése a nagy változásokig. Az a feszült várakozás, amikor tudjuk, hogy hamarosan minden megváltozik.

Megváltozik a munka, mert sok lesz az új kicsi. Nagyon várom már! De ugyanakkor a másik szemem még mindig nagyon sír, hiszen ezek az utolsó napok, órák az első csoportommal. Szegény Leviből a szusszt is majdnem kiszorítottam tegnap, amikor megláttam. Persze Lucából is, de mégsem ugyanaz az érzés volt. Tényleg, megláttam Levit és mindent eldobtam a kezemből, rohantam felé. Nem tudom milyen érzés lehet mamának lenni, de mégis úgy érzem, hogy 3 évig mégis én is voltam kicsit a mamájuk. Aztán Levi megkérdezte hol van Zili, Zili meg nincsen már, csak sulizni fog menni. Felhívott Lilla anyukája is egyik nap, és én annyira örültem, hogy hallom a hangját, meg Lillával is minden rendben szerencsére. Még nem érti, hogy nem hozzám fog jönni az oviba. Aztán tegnap kaptam egy képet Csengéről, le van fotózva Vilikével. Mutogattam ma a gyerekeknek, nagyon tetszett nekik. Sok olyan hatás ér a napokban, ami miatt megint feljönnek azok a ballagós élmények. Nem is a ballagás csak, hanem az a 3 év, amit nap, mint nap együtt voltunk. Szavakkal leírhatatlan, hogy én mennyit kaptam ezektől a gyerekektől. Én tudom, hogy Ők engem sokkal több dologra megtanítottak, mint én Őket. De nem írom tovább, mert nem sírunk...:)

Megváltozik az élet. Tomival is peregnek a napok. Egyre feszültebbek a hátralévő órák. Én tudom, hogy milyen rossz lesz majd utána. De mégis szeretném ezt a maradék időt boldogan, a legjobban eltölteni. Néha azt kívánom, bár olyan lenne, mint én. Bár akarna befogadni. Én tudom azt, amit ő még nem. Kellene neki nagyon nagyon az az érzelmi töltődés. Egyre nehezebben tudok várni, hogy áttörje a saját gátjait. De én mindent megtettem. Félek nem kerülünk abba az egységbe, mint lehetne (kellene).

Megváltozik a nyár, csak pár óra van még hátra. Hogy mit tartogat az ősz, az még rejtély. Változások...a szó, amit nem szeretek.

Vannak azok az intenetes játékok, amikben 50-100 pályán át próbálunk egy golyóval leütni minden téglát, hogy új szintre lépjünk, majd nyertessé váljunk. Imádom ezeket a játékokat, színes téglák, mindegyik pálya más alakzat, más kihívás, mindegyikben vannak könnyítések és nehezítések. Mi is ilyenek vagyunk, emberek. Mindegyikünk másik pálya, más színű, alakú, mennyiségű téglával. Mindünkhöz más a célravezető út. Hogy lebontsuk a falat, és eltűnjön az összes akadály, ahhoz rengeteget kell dolgozni. Egy pálya talán tizedjére sikerül csak, de ez mindössze a kitartásunkon múlik és az érdeklődésünkön. Megéri a pálya az energiát?

Ati ma olyan dolgot tett, ami nekem rengeteget jelent. Természetes kedvességgel lépett ki egy helyzeletből miattam, hogy ne menjek haza. Ezt Ő nem is értheti igazán, de annyira jól esett ez a gesztus, hogy kedvem lett volna megölelni. Köszönöm szépen, hogy fontos voltam neked!

Márk próbált helyrehozni, felvidítani. Vele minden olyan könnyű, nagyon egy húron pendül a gondolkodásunk. Fog hiányozni két héten át. Nagyon szerettem azt a beszélgetős estét. Külön tetszik, amikor rossz napom van, odajön hozzám és néz rám, aztán kimondja amit gondol, de ezt olyan kedvesen, hogy csak pislogok. Marci meg az a pálya, ami teljesíthetetlen. Tudjátok, amin azok a szép színes téglák vannak, amik másodpercenként fémtéglákká változnak és nem lehet labdával leütni, csak ha épp jókor ér hozzájuk a golyó. Én rendszeresen a fémtéglákba ütközök. Szerintem alapvetően nem érti miért ragaszkodom hozzá ennyire. Nagyon zavar, hogy nem kedves, az is, hogy utál engem, nem tudok belőle kihúzni egy mosolyt sem vagy egy kedves mondatot. Pedig én csak ennyit szeretnék elérni.

Aztán vannak azok a pályák, amiket a játék végén rengetegszer próbálunk teljesíteni, hogy kiírja a monitor: Winner. Tomi ma segített nekem teljesíteni egy ilyen pályát. Beszélgettünk, szívecskés gumicukrot ettünk, és bizony belementünk olyan dolgokba, amikről sosem beszélek, mert tabuk számomra. Olyasmiket mondtam el Neki, amit nem is gondoltam, hogy így el tudok mondani. Hogy kijönnek a szémon ilyen szavak a megfelelési vágyammal, a görcsösségemmel kapcsolatban. Nagyon vicces, amit egymással csinálunk, mert néha azt érzem, hogy jobban próbáljuk a másikat szeretni, mint magunkat, ezért vergődünk ennyit az utóbbi hetekben. Nem látom hová jutunk még egy hónap alatt, jutunk-e előbbre. Ma boldoggá tett, mert képes volt annyira szeretni, olyan erős bizalmat kelteni bennem, hogy kimondtam a dolgokat. És Ő ott volt. Nem ijedt meg, hanem érteni próbált. Ott volt. Ilyen még nem történt velem.

Azt hiszem az én falaimat nekem kell ledönteni, ahogyan Tomi is mindig mondja. De ugyanakkor az én falaimat sokszor a gyerekek döntik le. Egyszerűen érzik, hogy mikor mire van szükségem. Nem értem ez hogyan lehet, de érzik. És amikor ledőlnek a falak, akkor ott vannak velem és csak ennyit mondanak: "Szeretlek". Ez az ami felbecsülhetetlen. Soha senki nem tudna annyit fizetni, hogy ezt elengedjem.

Ma felcsillant a remény, hogy képes vagyok végigvinni a játékot. " Soha ne félj a kudarctól, játszd végig a játékot."

"Az élet olyan, mint egy könyv. Egy könyv olyan, mitn egy doboz. Egy doboznak hat oldala van.Van belseje és külseje. Honnan tudhatod, hogy mi van benne? Honnan tudhatod, hogy mi van rajta kívül? Hol volt, hol nem volt, volt egy aranyos kislány, aki egy gyönyörű dobozban élt, és akit mindenki szeretett"- Írta naplójában Gia Caragni, aki igazi szupermodell volt. Fotózások, bemutatók, Vogue, az egész világ...Aztán AIDS-es lett egy fertőzött tűtől és ideje korán meghalt.

Én nem vagyok egy Gia távolról sem, de egyet értek vele abban, hogy nem tudhatjuk mi van a dobozban vagy azon kívül.Nem gyönyörű dobozban élek, csak egy hétköznapiban.Sokoldalú ez a doboz is, és ezt sem ismeri tökéletesen senki. Azt mondták Gia olyan volt, mint egy kis gyerek, aki csak azt mondogatja: "szeress, szeress, szeress" :) Ő legalább kimondta mindig, amire gondolt.

 Holnap munka, már nagyon hiányzott. Mókinak meg igaza van a befeszítéssel kapcsolatban. Tomi meg...pár nap és vége. Nem tudok írni róla.

Gia gyönyörű volt...

Ezt a verset Tominak írtam, nem akarom elveszteni, mert jó munka lett. Ezért teszem ide.

Neked sütöttem...

Ketten a konyhában nézünk csak egymásra,

Ráböksz a túróra én meg a lekvárra.

Érdekes lesz így süteményt sütni,

Nem tudom ki fog kit előbb ütni :)

Kezemben a recept, olvasom a szabályt,

Megfogod és csont nélkül a kukába találsz.

Nem értelek téged, kitépem a hajam,

Add ide inkább a hűtőből a vajat.

Az vagy amit megeszel, hallgatom a szavad,

Azt is mondod mindig, hogy érezd jól magad!

Kiveszem a tojást, kell még egy kis liszt is,

Neked közbe odaadok egy kupica whiskyt.

Kész van a tészta, mehet a melegre,

Reggeltől estig, nyugatról keletre.

Itt van most egy óra, aludjunk hát ketten,

A szemembe nézel: inkább edzek egyet.

Már meg sem lepődök, kaparom a falat,

A tészta meg a konyhában jó nagyra dagad.

Indul a nyújtás, kell ide az izom,

Amíg Te küzdesz, helyetted is iszom.

Eszedbe jut valami, kéne még egy kukta,

Itt is van egy idős nő, tudom, ez már bukta :)

Nem férünk el hárman, kicsi ez a konyha,

Nem kell ide néni, aki a moonwalkot nyomja.

Ott maradtunk megint, recept nélkül állunk,

Határ nélkül persze korlátlanná vállunk.

Azt mondom hogy lekvár, de keresed a túrót,

Adjátok már ide a kicsi kézi fúrót!

Elborult az agyam, nem akarok enni,

Azt mondod, ha hisztizek, haza fogsz majd menni.

Szerinted a túróhoz jól megy majd a lekvár,

Ez az együttes elég furi nektár...

Úgy ahogy akarod, csak legyen már vége,

A közös munkából egy csoda jön létre.

Bekapcsolod a sütőt, megégeti kezem,

Megfogod és egyből hideg alá teszed.

Letelt az idő, ki kellene venni,

Induljunk hát neki fincsi sütit enni.

Rajta van a túró, ami cukormentes,

A lekvárral együtt tökéletes kettes.

Meg is ettük gyorsan, elég is volt bőven,

Az utolsó desszert a közeljövőben.

Teli van a bendőnk, megettük az összeset,

Ez is csak egy emlék, mi alkottuk közösen.

Aki korán kel, aranyat lel-tartja a mondás. Én is rátaláltam valamire, pedig le sem feküdtem hétfő éjszaka. Na, de ne szaladjunk ennyire előre...

Csak egy szokásos nyári hétfőnek indult. Szájsebészeti ecsetelés reggel, dinnye evés, végre itthon érzés. Ám este a szokásos Füge-Rom program alatt történtek dolgok, amelyek megváltoztatták a véleményem más dolgokról.

Ha valaki rendszeresen követi az eseményeket az tudja, hogy a Tomival való kapcsolatom fura, néha beteges, és tudjuk egymást izzasztani. Még mindig az a péntek.,,Tehát hétfőn találkoztunk. Én adtam a keményet, de fel sem vette a dolgot. Túl jól ismer :) Két beszélgetés folyt egyszerre. Egy, amit kifelé mutattam az eszemmel, egy meg, amint Tomi kimondta azt, amire gondolok. Mondott, vagyis kérdezett valamit: ha eltűnne a 3. akkor megnyugodnék-e, rendben lennénk-e. IGEN! De úgy éreztem, ezt akkor nem mondhatom. Rám koncentrálódna a szabad figyelem+ az a felajánlott minőségi idő, ez így tökéletes lenne. Meg kicsit úgy érzem, hogy nem kellene neki itt mos még 3 hétre semmibe fejest ugrani, de ez csak az én véleményem.  Aztán, amikor megölelt persze elszállt minden keménységem.Kimondtam mindent. Ő azt is mondta, ha az kell minden reggel ír vagy hív. Szintén IGEN! Az is kell. Már nem tudtam teljesen koncentrálni, de valami olyasmit mondott, hogy kint meglátogathatom. Ettől leolvadt az arcom.

"Remek" lelki állapotban visszamásztam Fügébe. Ahol Marci kistestvérébe botlottam:Márkba. Felvetődött, hogy üljünk le beszélgetni. Ezt este fél 11től reggel 5-ig bírtuk művelni. Nagyon jó volt, és megpróbáltam nyílt lenni. Mindenre azt feleltem, amit igazán gondoltam. Nem is tudja, hogy ezzel z én szempontomból milyen kivételezett helyzetbe került. Megkapta a "csomagot" csak úgy- mindenre nyíltan. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza (nem úgy!), végül ebből semmi nem lett. Pedig ezután megérdemelte volna, hogy legalább megetessem, ezen meg most mosolyog :)

Kedden Mókiztam, de jó is volt. Bár mindig így lehetne, hogy minden héten egyszer tudunk találkozni. Én arra is gondoltam már, hogy lehet ki kellene jelölni egy napot és napszakot (pl: kedd este), amit mindig fixen együtt töltünk. Szerintem mindkettőnknek jót tenne a rendszeresebb randi. Elvégre ha bajban vagyunk szinte csak egymásra számíthatunk.

Nekem nagyon nehéz nyitni bárki felé. Nem vagyok zárkózott,szeretek beszélgetni, új emberekkel találkozni, de a mélyebb dolgokat nagyon nehezen adom ki. Ha bárki belekérdez abba, amit itt leírok, már feszengek, nem tudok felszabadulni, pedig ez is én vagyok.

Kitaláltam valamit. Nagyon egyszerű és "semmit mondó" lesz, de szeretnék adni egy kicsi "én"-t. És most nem arra a Mike Myerses Austin Powerses "kicsi én"-re gondoltam.hanem...

Reggel, amikor kinyitom a szemem,

A madárfüttytől nagyon zsong a fejem,

Mert imádok későn felkelni,

A pizsamámban egész nap lebzselni.

Nézem a Tv-t: Pink Floyd- A fal,

Kedvenc filmem, de kitör a vihar,

Amitől gyáván a takaróba belebújok,

A parába máris belehúzok.

Imádom a srácokat, kedvencem az ovi,

Mókival jártunk a Kincsemben a lovin.

Szeretem az állatokat, kivéve a macska,

Mert az allergiám  alattomos, csacska.

Imádok sütni, de idegen a konyha,

Utálom, ha hazudnak, a szememen van ponyva.

Szeretek beszélni, tépem a számat,

Akkor is ha azt gondolod, hogy már be nem állhat.

Hiányzik az Apám, a betege is lettem,

Mikor megmondták, hogy már elvesztettem.

Nem bírom azokat, akik már elhagytak,

Név szerint...áhh, most az arcuk lefagyna :)

Jön az esti kikapcs, irány a város,

Füge,Rom és Kárpit,Blahával határos.

Aztán már haza is vezet ez az este,

Sosem szoktam járni ki a focimeccsre.

Inkább itthon alaposan megmosom a fogam,

Ágyba fekve szedem össze a gondolatomat.

Nem vagyok már kicsi, nem kell esti mese,

De mellettem alszik mindig egy kis tente.

Egyenlőre nincs több, amit adhatnék Nektek,

Elég ha ezt tudjátok, hogyha közeledtek.

Nem elég csak nézni, lássatok is engem,

Van még néhány kedves, idegörlő heppem ;)

Lelkünk mélyén mind egy hősre várunk. Olyanra, aki erős, minden bajtól megóv. Egyesek Supermanre, Batmanre, Pókemberre. Mások Macskanőre, Nyúlánykára. A furcsábbak talán Jokerre vagy Pingvinemberre. Mindenki elképzel egy saját hőst, aki kihúzza őt a legnagyobb csávákból is.

Én szétnéztem az ismeretségi körömben, és hétköznapi hősökre találtam. Nem is kellett sokat gondolkozni rajta. Hisz bárkiből lehet hős, csak nem mindig vesszük észre.

Az első hős: Móki. Barát, testvér, család. Ezzel mindent elmondtam, hogy értse, de azért Nektek elmondom, hogy ő miért lehet hétköznapi hős. Képzeljetek el egy olyan nőt, aki sosem fél (vagy nem mutatja), mindig kiáll magáért, ami a szívén az a száján. Ő az, aki nem restelli kimondani a véleményét Nekem, a párjának, a családjának vagy akár a főnökének. Persze erre azt mondhatjátok, hogy nem minden esetben hálás tulajdonság, de ha az én szememmel nézzük, éppen hősies. Én sokszor vagyok bizonytalan magamban, nem mindig merem elmondani, amit gondolok. De ha leülök Mókival beszélgetni, ő erőt ad. Azt hiszem ez kölcsönös. Ő egy olyan hős, aki bizalmat és önbizalmat ad. Hogy hétköznapi lenne? Nem, távolról sem az, különleges.

A napokban dajkáltam a család legkisebb szeme fényét: Sárcsikát. Szerintem Petra is hős, mert ilyen csodának adott életet. Minden mama egy hős. Nem tudom, hogyan kell jó mamának lenni, de azt tudom, hogy ez a kis csöppség, ahogyan meglátja Petrát, mosolyog, majd kirepül felé a babakocsiból. Szeretnék egyszer én is ilyen hős lenni...anyuka.

Minden gyerek egy hős. Az én csoportom teli van „hétköznapi hősökkel”. Olyan hősökkel, akik egyéniségek, és ezt nem félnek megmutatni. Olyan hősökkel, akik mosolyt varázsolnak az arcodra, ha rossz kedved van. Olyan hősökkel, akik nélkül nem is tudnám elképzelni a hétköznapjaimat. Minden gyerekben egy hős lakik.

Kicsit más téma: hétvége. Jó lett volna ma ezt mondani: „ Igen, gondoltam rád. Nagyon sokat. Szombatunk kimaradt úgy, ahogy van, egy sor sem, nagyon hiányoztál. Aztán folyton az jutott eszembe, hogy más ül melletted. Próbáltam erőszakkal elterelni a gondolataimat, de nem ment. Ránéztem a könyvedre és már fojtogatott a sírás, hogy amit Te nekem lapokon, betűkben odaadtál, azt szavakkal, tettekkel másnak adod. Jó, nem, mert a lelki dolgokat nem. Egy világ dőlt össze pénteken, megint leromboltad. És innen csak egyetlen mondattal tudsz visszajönni, amit sosem fogsz kimondani vagy megtenni.”

Ehelyett fogtam magam és sakkoztam. Ésszel játszom. Így védem meg magam. Sok nem szép mondat lesz itt még, ami nekem még jobban fáj, kimondani is. De tudok kemény, rideg, rezignált lenni, addig a mondatig, ami sosem jön már el.

A legtöbb hős nem is tudja, hogy életet ment. Hiszen csak olyanok, amilyenek, önmagukat adják. Önmagukat odaadják másoknak. Mindig rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat megmenteni. Én sokszor hagyom magam, mert jó érzés.

Minden nap szükségünk van egy hősre, aki segít továbblépni önmagunk kicsinyességén. Nekem is kell egy ilyen hős. Az én tündérmese agyamban ez így néz ki: Jön egy Richard Gere egy rózsával, aztán egy megfelelő mondattal rendbe tesz minden borút.

https://www.youtube.com/watch?v=hybrtMDvwaY